XVII. EGY CSÓKÉRT EGY HALÁL.

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is észrevette? Ez csak a polusa a gyanunak, mely körül a lélek egy egész pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána? – Más is tud róla! A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud semmit, nem ejtett csorbát neje erényén, s ime, mások is beszélnek róla. Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a világ rég a sárban hurczolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most jutott legelső hangja annak fülébe, a ki azáltal halálosan van sértve. És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett pihenni sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, a ki őt így meggyalázta, és még ki tudja hogy? – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy meghalni látni, midőn férfi is van, a kin boszút lehet állni? Egy férfi, a ki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is felkereste szívének, hogy sértő kézzel nyúljon hozzá.

– Fordulj vissza, kiálta a kocsisra. Tarts Kolozsvár felé.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai kóborlásban úgy eltévesztette az útat, hogy egyszer kénytelen volt urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár?

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve, az úttól nem messze gyertyavilágot látott meg s kedvetlenül parancsolá, hogy arra tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtott Béldi, a komondorok ugatására megjelenő háziurban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré meg, egyikét legszivesebb ismerőinek, ki a mint meglátta Béldit, sietett ölelésére s magánkívül volt örömében.

– Hozott Isten édes öcsém, szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a jó öreg; nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám?

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Mi sürgetős dolgod van ott?

– Egy izenet; szólt Béldi kitérőleg.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van, szólt Béldi, meggondolva magát; jobb is lesz, ha levélben irom meg. S azzal irószereket kérve, leült és irt Bánfinak. Az irás higgasztani szokta a gondolatokat, úgy, hogy a levél meglehetős mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos férfias ügy elintézése végett kihívja Szamos-Ujvárra. Béldi lepecsételé a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt elküldeni.

– Bánfinak irsz, édes öcsém? szólt ez, meglátva a levél czímét, hisz nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel bátya, szólt Béldi, midőn Rákóczy György lovagjátékai alkalmával engem és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem birtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk verné le a másikat?…

– Arra is emlékezem.

– No hát meg fogod látni.

Gyergyai szemébe nézett Béldinek.

– Öcsém, én nem tudom mit tartalmaz e levél? de arczodon látom, hogy mit gondolsz te? Még az apámtól hallottam, hogy a mely levelet haragunkban irunk, sohase küldjük el az nap, hanem tegyük vánkosunk alá, s alugyunk egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg és küldd el leveledet holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára: a levelet feje alá tevé, lefeküdt, elaludt és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült nekik és csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel. A legelső a mi kezébe akadt, Bánfihoz irt levele volt. Feltöré és újra elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő irta. – Hol van az eszed, Béldi? kérdé magától mosolyogva: s azzal összetépte a levelet és tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta, gondolá magában. Egy szerelemféltő vén bolond, a kinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva! Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy feleségét félti tőle.

– Menjünk csak Bodolára; mondá nagy szeliden belépő csatlósának s azzal elbucsúzék házi gazdájától.

– Hát elküldendő leveled? kérdé Gyergyai aggódva.

– Már elküldtem – – a kandallóba; viszonzá mosolyogva Béldi s egészen más érzelmekkel folytatá útját, mint a minőkkel megkezdé.

Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a várfokon ráleső családját, kik, a mint hintaját megismerék, lefutottak eléje. Mire a vár alá ért, mind a parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak föl nyakába, s kiket ő egyenkint össze-vissza csókolt; legforróbban a kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni. Szemeit ragyogóbbaknak, orczáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbnek találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember, gondolá magában Béldi; mikor nem látja nejét, minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut róla eszébe.

Ez örömében észre nem vevé, hogy egy idegen is van családja között, de nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép délczeg török ifju volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? szólt Béldi Pál elé lépve az ifju.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de nevét nem meri rá fogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel mondá:

– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? látod, én mindjárt ráismertem.

Béldi szivesen üdvözölve nyujtá kezét az ifjunak, kinek megférfiasult vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám külde hozzád sürgetős izenettel, monda Béldinek, ha nem jösz, épen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifju komoly hangja, s a mint várába ért, rögtön külön szobájába hívá, a hol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e szavakat olvasá belőle Béldi:

«Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben forog. A nagyúr föl van háborodva a harcz miatt, melyet Bánfi Dénes a váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele birni, s parancsolni nem tud, a szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára fogja Erdély kormányzását bízni.

A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár khán parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod: Kucsuk basa.»

Béldi arcza elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyülöletes alakban tüntette őt föl lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjunak néhány szóval megmondá válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában, feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve a fölött, mi módon lehetne e veszélynek elejét venni? Nem talált ki semmit. Bánfi büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedése alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat ajtaján, ki is, midőn a harmadik izbeni kopogásra sem kapott választ, megnyitá az ajtót, s a mint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte, – Teleki Mihályt látta maga előtt.

Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön, szólt Teleki, észrevéve Béldi megdöbbenését, hogy alig egy napi távollét után ily hosszú utat tevék, hogy kegyelmeddel viszont találkozhassam. Azóta nagy változások történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét venni.

– Tudom, szólt Béldi, s a Kucsuk basa által irt levelet, az aláirást eltakarva, elolvastatá Telekivel.

– Istenemre, szólt a miniszter, kegyelmed még azt is tudja, a mit én nem tudok. A mit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem; szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső tornáczra se engedjenek belépni senkit s ablakai alá őröket állított, s azon fölül függönyeit is leereszté. Csupán egy szőnyeg-ajtó volt még a háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar uri háznál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett. Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? kérdé erre Telekitől.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, a mit tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

– Fogadom, szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezeiből ki nem adta.

A Bánfi ellen irott liga volt az, a fejedelem által aláirva és megpecsételve.

Béldi arcza mind sötétebbre vált, a mint a ligát olvasá, s azzal arczát félre fordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

– Ez rossz munka, uram…

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes sophisticáját szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a czél forog kérdésben, nem az eszköz, s az eszköz csak azért legrosszabb, mert legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja nem elég erős többé őt itélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa, ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. A kit el nem érhet a bakó pallosa, annak megjelenik a bravo tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn önhatalmából harczot kezdett. Ilyen esetben, midőn a nyilvános törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem s ott lövöm le, a hol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet, az országnak van jus ligatuma s ott fogatja el, a hol kapja. Ezt kivánja a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk, viszonzá Béldi; ha el akarja veszíteni hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket s meghalunk nyugodt lélekkel, meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ősjogaink megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az országra harczot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést rosszallom és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről s térdre esve Béldi Pál előtt s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre! a ki lelkem üdvösségét úgy adja meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, a mint én kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s hogy tudom Bánfi Dénes minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét, feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára következő veszedelmet, s irja alá a ligát! Én a mit csak tudtam a kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva, kimondám: én mentem lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés hangján mondá:

– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, veszszen a világ.)

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas hajdut látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig leghivebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet neki meg kellett volna előznie.

Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:

«Barátném! Teleki Mihály férjedhez utazott. Czélja Bánfi Dénest Béldi kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek, hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van neje, s a nők szivéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól. Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, a ki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő a legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre, mindent elkövess. – Barátnéd Bornemisza Anna.»

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte félóra óta beszélt férjével s a cselédek hirül adák, hogy még a tornáczról is eltávolított mindenkit. A nő lelke megérte mindent. Megijedt, talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit tegyen? Ekkor eszébe jutott a magán-folyosó, mely hálószobájából férje szobájába vezetett, s a nélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna, hirtelen átfutott e folyosón s a szőnyegajtóhoz érve, megállt hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban, néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon s meglátta, mint térdel Teleki férje előtt s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet a büszke, hatalmas ember Béldi előtt? mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn Béldi azt felelé: legyen igazság és veszszen a világ: a nő nem értve a latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten megragadá az ajtó kilincsét, s a hogy az nem nyilt ki, megrázta azt vad erővel, indulatosan kiáltva: «Férjem! szerelmes uram! szivem uram! ne adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!»

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi fölkelve helyéről, boszusan ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni. Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki czéljaiba, megfosztá őt helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj szégyenleni fogná, ha az nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszerítni hagyná magát, s csakhogy az ellenkezőt bizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

E helyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába s férje lábaihoz rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől dúlt hangon kiálta:

– Szivem édes uram! A hatalmas Istenért. Ne higyj ennek az embernek. Ne hadd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre szálljon! Te igaz ember voltál, te nem lehetsz bakó!

– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.

– Oh én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. A ki Istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te a második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött s indulatosan kiálta közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, minthogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó, itt családod nyugalma van koczkára téve s ahhoz nekem is van szavam, nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítlek! én nem javallom Bánfi elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiui fensőbbsége elleni megtámadást s alig birta magát többé mérsékleni; és midőn neje Bánfi nevét kimondá, összerázkódott, mintha kigyó csipte volna meg.

Teleki észrevette e név hatását s gúnyos czélzással közbeszólt:

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilalt keresztül az éles czélzat. Eszébe jutott a csók.

Elsápadt arczczal, szótlanul megfogá neje karját, s a nélkül, hogy annak sirásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurczolá őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva s fennhangon átkozva a tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához s fogait összeszorítva, monda lihegő hangon Telekinek:

– Hol van azon irat?

Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.

Béldi szótlanul vevé irótollát s nevét kemény vonásokkal odairta Apafi Mihályé alá.

Teleki diadalmasan mosolygott.

A mint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütött Béldi lelkébe. Kezét az irásra téve, komoly arczczal fordult Telekihez.

– Hanem azt kikötöm, szólt rekedt, tompa hangon: hogy ha Bánfi elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz; szólt a tanácsúr engedelmesen s nyult az irás felé.

Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.

– Uram! Igérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni, hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor ketté szakítom az irást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom. Igéré a tanácsúr, magában mosolyogva az emberen, ki gyönge addig, a míg áll, s csak akkor készül erős lenni, mikor már elesett.

Az aláirt ligával még az nap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan Hallerhez, onnan a Bethlenekhez; Béldi Pál nevét látván, mind aláirták azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyülölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel és Telekinek mindenütt spectáculumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.