IX. A FEJEDELEM ÉS MINISZTERE.

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb systemájával megismertetni; a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

* * *

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

«FATA VIAM INVENIUNT.»

A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak, azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára, a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.

Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a fejedelem arczára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, a mit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet, hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.

– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemes emberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek?

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem. Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt férfival. Ime az emblema rajta.

– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet kezébe nyujtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik tetszik, a maguk dolgaikról.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.

– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

– Egy emir.

Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emir?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a fejedelem elé s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? kérdé röviden Apafi.

Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s azzal állát előre ütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán, parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

– No hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg: hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.

Mind ezeket Teleki igen komoly arczczal mondá el az emirnek.

A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve mormogá:

– Jól van Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt felhasználni s egyet a körülálló urak közül kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási czím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifjura vetni.

Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal, szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifju megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? kérdé Telekitől.

Teleki különös mosolylyal monda:

– Tököli István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjura.

– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná neki.

– Tudom, felelt az ifju, azért jöttem kegyelmedhez.

– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelid fiúnak látszol.

– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsém uram?

Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az ifju tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

E közben belépett egy udvaroncz, s fönhangon jelenté:

– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan sugá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s beszéljen vele szépen s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explosio törni ki háta mögött?

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kaczagástól torzított megszólításokat.

«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a kiváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kaczagnak.

Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a culotteot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.

– Pedig az Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Még pediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverendre.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás góth betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve: «Apafiné».

A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe s sajátságos bonhomiával mondá neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

– No engemet ön nem fog elcsábítani, veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E perczben nyilt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formalis hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy engem szép szerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgattatásra.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!

A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:

– Fogadj Isten, öcsém uram.

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idioták.

– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való vagyok.

– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.

Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda Teleki a főurnak élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.

– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyujtása ellen is protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.

Apafi parázson látszott ülni.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.

– Én is ott leszek, felele rá Bánfi.

A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.

– Jó hiremet itt hagyom, mondá gúnyosan.

Teleki hideg vérrel tekinte utána.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.

Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe, ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Hát kegyelmed ki fia? kérdé megütközve Apafi.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.

– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.

– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.

– Beszéljen kegyelmed.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű, a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.

Apafi nagyot nevetett.

– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.

– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– A nádor természetesen megharagudott? kérdé Apafi.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak, várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»

– Mit! kiálta föl Apafi. Igaz volna ez?

– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfi-hunyadi erdejében.

Apafi haragra gyuladva monda:

– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége van. Az én nőm testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszivelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.

– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?

– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.

– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.

– Csak folytassa kegyelmed.

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson kezébe.

– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.

– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa. Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.

– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban?

Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar.