«VOLT. NINCS. LESZ».
Reading edition
A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.
Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.
Már most mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?
Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.
Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.
– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.
Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy «itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:
– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?
Az idegen földalatti bassushangon megfelelt rá.
– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.
A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:
– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.
Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem-szemfedővel.
Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom-arczra függesztve.
Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.
Az nem szólt rá semmit.
Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.
– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.
A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány arczát látná mindig.
Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.
Nagy fényüzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.
Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.
Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».
Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.
S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor:
«Már elmégyek az örömben: Paradicsomnak kertében, Lelkemnek üdvösségében…»
Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utczák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd-utczákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.
A ferenczvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halott-hordók ott leereszték a sirba a drága terhet s aztán siettek odább! nekik még sok dolguk volt végeznivaló.
A sirásónak is dolga volt más sirnál; kapott rajta, hogy a kisérők magukra vállalták a behantolást.
Előbb imádkozni kellett.
Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a Miatyánkot magyarúl, azután persáúl, azután arabúl, azután tatárúl, utoljára szanszkrit nyelven.
Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:
«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe, A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe. Közanyánk ölébe.»
A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó bassusa.
«Hová a világi Bajok nem tódulnak, A test kivánsági Hol mind elnémulnak. Végképen elmulnak.»
A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, a mi a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.
Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:
– Segíts, uram, a sirkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.
És azután Tseresnyés uram felállitá a sir elé a márványkoczkát, de nem úgy, a hogy más siremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.»
Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.
Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sirkő lapjára; azután bambusz-botjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagykereszttől a dombon? A bambuszbot felsőgombját lesrófolá s annak az üregéből chinai pergamenpapirt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.
És azután két kezét összefogva, sokáig ott állt a nagy kereszt talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.
– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés mester.
– «Ninive romjait» – felelt az utazó.
Hajh; ugyane helyről három nappal elébb, az, a ki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párist látta!
Odább indultak.
– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.
– Te, jó ember, mégy haza a Magyar-utczába; én is megyek haza L’Haszszába, a Dhawalagiri hegy alatt.
S azután mentek együtt szótlanúl a városon végig; a hosszú ország-uton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar-utcza sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyer közé fekteti: «Szálem!»
Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hirhedett utazóhoz:
– Vannak-e tehát még Magyarországon kivül magyarok?
A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.
– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.
És azzal, a helyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar-utczában, lakása kapujáig.
Ott aztán Tseresnyés mester nyujtá neki a kezét kézszorításra.
És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, a miről a szabadkőmüvesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.
Most az utazó kérdezett.
– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézmüves gondolkozott sokáig.
– Nem találom őket; – de én hiszem, hogy lesznek.
– «Szálem!»
Azzal egyik ment, másik maradt.