A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE.

A balhírt hozó levél után Kálmán az utczára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már a mennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.

– Óh Minos, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabirálói! Óh szent Midas király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőitve örökké! Barátom, birálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét mulva ő és Czilike játszani fogják benne a czímszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!

Ah! Kálmán mégis csak elsápadt erre a hírre.

– És velem nem tudatta itt létét.

– Nem ám! én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiakkereznek, nem tudom én hova s merre? mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; a mikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged bele pillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordiczai találkozás terhel; ez még csak «actus minoris potentiae» – a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs Araeopag, mely a bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt?

Kálmán vállat vont. Nem törődőtt már semmivel.

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyilik az ajtó s belép rajta a nagyanya.

Abban az ő szokott házi öltözetében, a melyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arczczal, a mit otthon megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanusított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arczát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kinálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra s körülnézett a szobában.

Nagy sokára azután megszólalt.

– Hol van a diplomád?

Kálmán előkereste azt szekrényéből s átnyújta neki.

A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláirt neveket s aztán visszaadta.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: «milyen ócskák ezek a butorok itten!»

Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: «milyen durvák fehérnémüid; még ugyanazok, a miket hazulról elhoztál»; szemlére vette fekhelyét: «hát csak egy pokróczczal takarózol?» kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.

– No, jöjj velem, kisérj el.

Kálmán sietett öltönyt váltani.

– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, a hova már mondva volt, a város egyik népesebb utczájába s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.

Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyiló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából s felnyitotta az ajtót.

– Jöjj be.

Kálmán egy díszesen butorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével birt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az iróasztalon kivül volt benne kártyázóasztal is, és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésü műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

– Ez lesz a szállásod a jövőre; mondá a nagyasszony s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz?

Aztán felnyitogatta a szekrényeket, «itt állnak fehérnemüid, itt az ezüst ékszereid, itt porczellánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, a ki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, a mik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez s új nemüeket hozatni helyettük».

E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

– Most jöjj le velem az istállóba.

Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt állt egy lócsiszár, meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almás szürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

– Hát természetesen mind a kettőt, monda a nagyasszony. A ki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kiséri valahová. Ügyvédem Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a «Villám»-nak az árát mindenki előtt ezernyolczszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényüzésben, melybe nagyanyja bevezeti, a nélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?

– Vedd át kulcsaidat, monda Jenőyné, s aztán a mit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska butoraidat ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva?

– Én? Már sehol. Kocsim felpodgyászolva Korcza úr háza előtt áll, a hova visszatérek s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkisérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt irószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem kijösz vele. Évenkint nyolczezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig birta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szoritással rántá azt vissza s e szót mondá:

«Tanulj úrnak lenni!»

S midőn Kálmán elkisérte őt bérkocsijáig, a honnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer oda fordult hozzá s ismétlé elébbeni szavát:

«Légy úr!»

S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.

Kálmán felment új szállására.

S mikor végig ment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem- és maroquin-butorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.

Tehát semmi sem, csupán csak «úr!»

Hogy ne sirna az, a kinek azt mondják, hogy légy «semmivé!»

A nagyanya boszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: «ne légy te semmi; te légy csak úr!»