KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK.

Ugyan pusztán maradt a magyarutczai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap eljár kel a hátulsó szobában, a hol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyulni.

És idestova nem is lesz senki, a kinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyuljon.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostoha apja; azt mondta, hogy haza viszi a fiát. Rosz kölyök ugyan, vásott gonosz csont s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.

Néhány nap mulva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző s fogoly legyeket énekeltet, a halálóra-bogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szuhval, ki a kemény fában perczeg.

«Látjátok. A vásott rosz fiuért eljött a mostoha apja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak ahoz, a ki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!»

A pók, a szuh, a halálóra-bogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.

Csak ő hozzá nem jöttek el azok!

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester s ujra meg ujra elolvassa Kálmán költeményeit s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e?

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő urhölgy s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arczát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

– Mi tetszik itt asszonyom?

A nagyasszony még mindig büszke urnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendü ember előtt, tud hangjának parancsolni.

– Hol van Kálmán fiam?

– Az égben van, nagyasszonyom.

– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van. Szólt tompán, elfojtott bánattal az urhölgy. Most sirját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az urhölgy elé s keményen arczába nézve, monda neki:

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Nem? kérdezé rábámulva Jenőyné.

– Nem.

Az urhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy «majd megkérdezem tehát mástól» s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy «Isten áldjon»; hanem eltávozott.

Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katholikus szertartással temették el.

Az öreg asszony végig tudakozta e város minden parochiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhire csak hirlapi vak lárma, a mi annyi embert halottnak kürtölt már, a kik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, a hol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, a ki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve, de hogy hová? arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sirásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sirkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.

Azok pedig nem mondták meg.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörüséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szuhnak, a halálóraverőcznek:

«Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és sírni fog itten!…»

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kivül belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné irta a kézművesnek: «Kedves jó úr»-nak czimezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefánt csontra festett női arczkép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

«Keresi ő is!» mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.

Irt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arczkép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejtsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, a min utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szivén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

De hogy hol nyugosznak? azt vele sem tudatta.

És nem sokára megjött ismét a nagyasszony.

Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sirjához engem.

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sirni. Nekem nincsen könynyem. Látja, én nem tudok sirni. De a szivem akar megszakadni.

– Tudom. Jól van úgy.

– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébreszsze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni, – gondoskodva van arról, – s megdicsőiti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult háló kamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott hagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kisérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkisértett nála mindent. Igért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sirni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se köny nem változtatta meg.

A közben pedig mindent megkisértett az öreg asszony, hogy megtudja, a mit keres. Felhivta hirlapok utján mindazokat, a kik tudnak felőle valamit, nagy jutalom igérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inas fiú nem olvasnak hirlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sirkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.

Pedig tizszer is elment mellette.

Tizszer is elolvasá a márványkoczka felső lapjára irt három szót: «Volt. Nincs. Lesz.» és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölgygyel, a ki még fiatal volt; de a kinek madonnaarczán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.

Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkoczka mellett, az is elolvasá sokszor a rejtelmes három igét: «Volt. Nincs. Lesz.» De annak megsugott annyit a szive, hogy valahányszor e sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! – mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sirhalmokon otthonlakó sárgavirágokból, a mik tán a halottak nefelejtsei, s egy perczig elgondolkozott rajta, vajjon ki lehet az a boldog, a kiről azt mondja a kő, hogy «Volt.» – «Nincs.» és «Lesz.»?