ŐSZI HARMAT UTÁN…

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.

Kálmán egyengetni akarta számára az utat.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.

A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult lóháton Alcsuthnak.

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.

Csakhogy van valami, a mi az utakat meghosszabbítja az őszszel, a sár.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a honnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.

Vajjon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő őszszel.

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor szinész-csapat.

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.

A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok? Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a melyben kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek ő utána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez, hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a miktől még betegebb legyen.

Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.

A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. «Similia similibus.»

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban látni.

Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.

Czilike is valószinüleg ott van.

Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással.

Kálmán nem akarta őket «így» látni.

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.

– Van ám itt még más vendég is!

No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…

Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

– Hát te hogy kerülsz ide?

Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.

Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni tőle, de amaz megelőzte.

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik: a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.

– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.

– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.

– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?

– Hogy a főherczegnőnél kihallgatást nyerjek.

– S mi végeznivalód van neked a főherczegnővel?

– Épen a ti ügyetekben jártam.

– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor ő fensége megtagadta a budai várszinházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a ki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a czéhmester. A várszinházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső színben s ott lesz az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és viczekirályaival együtt.

– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.

– Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, a ki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte elébb, hogy mit fog majd erre mondani ő fensége, vajjon nem veszti-e el a kenyerét? pedig hét szép gyermeke van.

A tisztviselő közbeveté:

– Én ő fenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.

Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.

– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! monda Bányaváry. Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…

– Nekem semmi remekművem nem létezik, szólt Kálmán elkomorodva.

– Azt én jobban tudom.

– Ha arra gondolsz, a mit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.

– Hahaha! nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen itélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz irni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne irjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.

S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragœdiából.

A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!

Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.

Egy menedéke maradt még.

– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a censura.

– Az az én gondom lesz, szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha léczszeg nő is a földből, mégis keresztül török vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?

Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.

– De hol hagytad Czilikét? hogy nincs itt.

– Őt lefektettük, el van törődve.

– Beteg?

– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, a mellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát s mikor a súgó csengetyüje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A míg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.

– De akkor mi is felmegyünk Budára! szólt lelkesülten a kasznár.

«Mind, mind!» kiáltozott a hét apróság.

– Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?

Kálmán nagyot gondolkozva felelt:

– «Nem»…

Nagyot csattant a háta megett…

Csak egy ajtó volt…

… De minden ajtó volt!