A VÁLÓ ÚTON.

Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felczihelődni. Nem is várt Kálmán a kávésreggelire; a mint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kivánva, kezében kétitczés palaczkkal; volt abban a palaczkban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, a mitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palaczkocskát, a mit úgy hívnak, hogy «egyes» s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kogyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.

– Nagyon jó ez! domitorium! Csak úgy végig melegíti az embert.

Utána a jó fehér czipóból a gyürkés piros ropogós részit; az egészen helyre hozza a belső constitutiót.

– Ilyen ám a paraszt früstük, mondá Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.

– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne. Viszonzá rá az úrfi.

A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.

– Pista fiam maga lesz a kocsis, mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: «jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?»

– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton, monda Kálmán, a miért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.

– No hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. Egészséggel járjon, úrfi.

– Isten áldja meg, galambom úrfi! mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugy-e meglátogat?

– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, a miknek se füle, se farka, feddé őt Máté uram; nem minden esztendőben viszi el a Kőrös a hídját, épen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, a hol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, a mit te veled éreztetett az ő úri családja egykor; ezt mondd neki. Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kivánom. Ar úrfi magasra fog vergődni; hatalmas nagyhirü ember lesz, mi ránk sohse szorúl. De ha egyszer mégis megtalálják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, a mi zöld és a mi kék. Ezt mondd neki, asszony.

– No hát ezt mondom.

Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!

– Hát te Erzsi, mért nem jősz elő? Mondj hát te is egy szerencsés útat az úrfinak!

Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.

– Isten áldja meg, monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, melylyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.

Az a «másik» még most alszik.

Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azaz, hogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászon ruhájában alszik éjjel a széna boglyán, jár nappal a mezőn, különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meghagyta csókolni az orczáját.

Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre neki rugaszkodott s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, a mikor zökkenő következett.

A mező szép zöld volt, az esők után bársonynyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.

Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénynyel a zöld mezőkről.

Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.

A levél czimiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltünő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta iratni a czimzetet; mert ő maga latinul nem tudott: már pedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a «generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia», különben azt hinné a póstás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és authentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kivül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betük. És aztán fele, sőt két harmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint a ki írásközben megbánta azt, a mit írt, de azért mégis csak úgy küldte el, boszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára oda írva.

Valjon mi lehetett oda írva?

A levél kezdődött így:

«Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…

Itt ki volt törülve a többi. De még sem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt «Czilike».

Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga számüzötteivel. A családi crimen laesae Majestatis!

Ugyan sietett, a ki referálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!

A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, a miből azt lehetett kivenni, hogy mind a mellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsánczon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.

Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.

Lám milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, a ki soha sem kap levelet a postáról!

Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.

A tánczmestertől pedig azt tudta meg, hogy a herczegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.

Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.

A kordiczai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, a melyen eddig.

Dorotheát sem láthatta többé, csak épen asztalnál, ott meg messze voltak. A leczkeadásnak vége volt már.

Most aztán mikor közel állt ahoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy ürt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.

Lám arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia és mindennap láthatja azt, a kit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, a melyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy ő ismét színről-színre lássa!

A főispán másnap rögtön elutazott; de kisérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indúlhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedűl volt visszamaradandó.

A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a herczegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leczkéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniature arczkép, mely a gróf-kisasszony képmása volt, halavány sárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.

– Ön festeni is tud? monda a herczegnő. Láttam egy pár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arczképet másolni számára?

Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.

– Megkisérthetem, herczegnő.

– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert nem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.

– Igen is, herczegnő.

Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a herczegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a herczegnő.

– Elég lesz önnek egy másolat készitésére egy hét?

– Igen. Elég lesz, rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz «két» másolat készítésére.

Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedűl bezárkózva szobájában ez arczképpel, nem csak az öreg úr számára fogja azt lemásolni; hanem a saját maga gyönyörűségére is.

Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, a mik egykor… De ne vágjunk az események elé.

Egy hétig nem látta őt senki szobáján kivül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Asztaltól sietett vissza palétájához.

Két másolatot készített az arczképről.

Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonna-arcz, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.

A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arcz, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.

Vajjon nem volna bizonyos a herczegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arczképével, odaadhatta neki az eredetit s Bécsben ugyanazzal a művészszel ujra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arczkép festéséhez. Ez biztatás volt!

Kálmánnak értenie kellett, hogy a ki a Volta-oszlop correspondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbuvár, mint a ki azt kitalálta, hogyan lehet két festett lappal két szivet úgy egymáshoz lánczolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztűl egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.

Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arczképet is, a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, a ki a remekül talált másolatot az eredetivel ősszehasonlítá; de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszivének dobogó magasztalása: az a szive fölé rejtett kép még jobban van találva.

Azután eljött az elutazás napja. Kálmán mégegyszer részesűlt abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész uton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langy melegség csak rövid ideig tartó büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, a mit Kálmán az ő istenei s azok papja s papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és «élő» szentei iránt a «Credo» és az «Amo» reá róttak.

Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körűl a családtag szolgálatait végezhetni; azontul aztán távol esett tőle.

Nem maradt a főispán házánál a «juraterián», hanem külön szállást fogadott magának s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgára készül.

Nem volt igaz.

Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.

Biróczy hamarább átesett a vizsgán, «præclarum»-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett, mint adjunctus.

Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arcza komoly tekintet által tünt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.

– No bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? ez volt első kérdezése hozzá.

«Kövy» volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról nevezték így, s a mi az akkori törvénytudományt magában foglalta.

– Meglehetősen készen vagyok vele. Mondá Kálmán némi feszengéssel.

– Lássuk. És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint a hogy szokták fiatal emberek egymást keresztűl-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló senatus előtt.

Biróczy sehogy sem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.

– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap mulva nyakadon a censura.

– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.

– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?

– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.

– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.

– Ahá! Tehát azt jelezik ezek a vatermörderek a nyakadon.

– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek czéljai vannak, s minden czél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, az által nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a czél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni, ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely a mellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irígyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a czelli szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajjon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért haragszik rád? A szinészekkel való ismeretségért; költői hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a ficzkó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratura számára fűzfa-verseket fabrikál; s Angyal Bandit, meg Brunczvik herczeget énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, a mi könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedicálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és minden nap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhugod? mikor nem is igaz. Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozól, soha senki te reád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bizza többé.

– És mégis azt fogom tenni, felelt Kálmán.

– Bajtárs! mondá Biróczy, értem én a kőltő mondását: «Singe, wem Gesang gegeben». Daloljon, a kinek dal van adva. De ő rá volt a ki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett néki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Uri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mæcenás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literaturát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, a mi nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palaczkot, meg a tuczat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az actái, a Tripartituma, meg a Curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és czirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közűl meghódítani?

– Valamennyit!

– Büszke mondás. De hát ha egyiket sem? S ha ráadásúl elveszted érette világi szerencsédet, mely annyi felől arany-tálczán kinálkozik eléd?

– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, a mivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, a kik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, a kinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurczolta. És igazolva van mind e keserűség. A ki látja e rongyosan, éhesen, de annálinkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arczfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket s színfalszakgatással riasztja a műizléssel birót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfenczet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marczangolja egymást össze két veszett iró, mikor összevész a dicsőség rongyain? Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arczát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. De mit? ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, a kik azt mondják: «ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arczomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! A mit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!» S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendűl, ha akkor az Isten ihlette homlokon kizöldűl a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok, vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek, és a kik velem jőnek. S ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.

Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő soha sem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arcza, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.

– Elárultam magamat előtted, mondá hevűlt hangon, barátja kezét megragadva. Kicsaltad belőlem titkomat, a mit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papir. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek systemája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter? A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előitélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár, és nem pelengér. Bányaváriék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jőjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy a midőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: «én vagyok az!» s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet; sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.

– Magamat is szinte fölmelegítettél, mondá Biróczy; pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek systemája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú birálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?

– Már le van tisztázva.

– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kisértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.

Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.

– Elolvastad? kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arczán a hatást.

– Végig. – Nem árult el annak az arcza semmit.

– S mit szólsz hozzá?

– Gyémánt!

Felelt rá Biróczy, mozdulatlan arczczal s kis idő múlva utána tevé:

– S az is fog maradni időtlen-időkig örökké.

Kálmán szívdobogva hallgatott.

Biróczy nagy vártatva folytatá:

– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közűl.

(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)

Kálmán szemei égtek; olyan embertől hallotta e magasztalást, a ki senkinek sem hizelgett soha; a ki még imádkozni sem szokott, hogy még a jó Istennek se hizelkedjék.

– Hanem…

Most következett a végzetes «hanem».

Kálmán visszafojtott lélekzettel figyelt.

– … Azt a czélt, a melyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utólérni röpte nincsen. Kukaczok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfoszsza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, a míg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti zamatját nem izleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kaczagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szivében. Hát a reproductió hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosúlt színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, a mikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikaturaként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátra van egy rém. Az, a ki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az «Úr»; hanem a Kutya-Censor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…

– Nem fogok vele elrejtőzni, mondá Kálmán lázas izgatottsággal. Pályázatra bocsátom művemet. Nem koczkáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levelkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol s nem jön napvilágra többé. Harmadik eset nincs.

– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is, mondá Biróczy.

– Halljam.

– Oh az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő birák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborúlnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, a ki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.

– Oh akkor Bányaváryékat rosszul itéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.

– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Czilikéd ellen nincs kifogásom. Ő egyedűl azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd s uralkodik szenvedélyein, míg azok fölűl nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Igy szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadúlt zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arczulatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, a kinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, a milyen csak valaha Bergengócziában irásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, a minek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.

Kálmán mosolygott.

– No ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda.

– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, a hogy te álmodod. Diadal járt előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa mívelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy épen ha Budára, vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el legjobban azokat, a kik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.

– Hát akkor legyen elveszve, mondá Kálmán kemény határozottsággal. Ha így, a hogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, a hova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, a ki így élt. De én így fogok élni.

A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.

Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:

– Azonban, miután műved benyújtása s a birálók itéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a Pegasusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végig lapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.

– Azt fogom tenni, igérte Kálmán.

S igéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint a mi hivatalos feladata volt, készűlt a censurához.

Beiratta magát a vizsgálandók közé s határnapot is kapott már rá.

Végzetes határnap!

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.

Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.

Csak «laudabile» volt.

Háromféle calculust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: præclarumot (kitünő), laudabilét (dícséretes), és sufficienst (elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e három szó közűl; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, a ki osztályában mindig legelső volt, a ki maga előtt soha sem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Épen az utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenűl várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

– Csak laudabile. Ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.

– Az rossz! Kiálta Korcza úr nevetve. Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott a censurán. Én is. Azért még is csak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott s lett belőle kanczellár.

(Ezt állították Kálmán elé jó akarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: «vígasztaljatok csak! Hadd muljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?»

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménynyel. Levele együtt érkezett Korcza uréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körűlményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a boszúja, hogy Kálmán nem præclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi s az ülnököt fogja szidni nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva-várt levelet Bányavárytól, kire rábizta, hogy e pályázat eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végig olvasta.

A pályadíjt nem ő nyerte el.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító koloszszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!