A PUSZTÁBAN!

A szinészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, hugomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, a hol valaha találkozhatnánk, hogy még a kivánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ez által védenczem vagyonát, a mi végveszélyben forog, (hiszen én is ismerem a válóperét) a midőn egy harmadik által elkergettetem azt a szinészt, a kiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyuttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja az által kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen s ne jőjj hozzám többé; psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az utra, a melyen én elindultam, ne jőjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a czélt akarják elérni, a mit én, és szenvedni azt, a mit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. «Légy úr!» Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hirneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Mind erről lemondtam; bele mentem abba a pusztába, a mi kietlenebb puszta, mint a melyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, a miért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Még sem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember a nélkül. Úgy vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abba hagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, a melyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, a hová te hivsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, czimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökkététele volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, a mig sophismáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e iró tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, a miket megirni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelid poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő aethere. A jóllét zsír és fagygyu neki. Én szeretem azt a világot, a melyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kivánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az irót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jőjj.

Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

– Megbuktam! vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került legyen többé szemeik elé Bíróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de a hogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem birta neki elfelejteni Bányaváry elüzetését. Ő valóban rajongott ezért a szinészért s dühös volt az ügyvédére, a miért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbefogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyüg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első subventionált lap Magyarországon), melynek azon mellék feladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyü erkölcsöt, asszonyi és férfiui hiuságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, a mit Kálmán bár hova irt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész irói jellemét nevetségessé, gyülöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denuncziálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A boszuálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, a melynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állanak. Egyedül fenmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! minő munka volt az, a mit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek irtak. Három–négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kivánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hizelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, a mit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, a mit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyülés, vármegyék, insurrectio, tudós társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevü ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimboraszszók!

A szerkesztő maga volt a corrector, s Kálmán nemcsak novellákat és aestheticai értekezéseket irt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével s felirta rájuk a levélczimzetet. Azonkivül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, a mi aként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy a mit censor úr ő méltósága kitörülget a lapból, a helyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A censor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem már most az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nem hogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a mult ősz nagyon esős volt s a kukoricza megpenészedett, még tíz perczent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nem csak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkivül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy a mit most erre az üres papirra irni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengésének okát.

Egy napon azt mondta neki:

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti a mit tanúlt, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem hogy fessen le engemet illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; épen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, a kik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat igérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leirni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollából az első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy épen ilyen betű-utáló napon (amilyen minden írónak van, még a ki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicum-evő a maga méreg-adagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van mester – mondá Kálmán, – még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember két mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Az alatt, a míg fest, megpihen az írástól; s a míg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festésközben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írásközben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arczképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüst-gombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordúlt a szobájából, belopódzott a képet megbámulni s megcsókolta a drágalátos arczot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arczkép, Tseresnyés uram azt mondá:

– Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

– Ez bizony nem is rosz kereset, – mondá Kálmán; – e mellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe az arczképét, hogy láthassa minden ember, a ki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, a kinek nincs szüksége arczképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nem igen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány-csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes czélokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, a ki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy özvegy fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentes-inas korából ismerte, csak most is «te Wasztli»-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat «majszter bácsi»-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszijat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, a hol Kálmán atelierje volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: «Itt a kuntsaft!»

– Hát Wasztli! kit akarsz lefestetni? magadat, vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!)

– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az ur, ahogy állok.

– Ne félj, lefest téged ez az ur mindenestül, még a sarkantyús-csizmádat is odafesti, meg a zsinóros-mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

– Mi a kánya? – mondá Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál vászonban?

– Sőt egészen a nélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül, ahol kell.

– Tréfálsz te Wasztli.

– Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

– De hát szokás ez a bolond positura?

– Oh! igen – nyugtatá meg Kálmán; sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herculesi termet lefestéseért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez ránézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából.

– Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

– Hanem eldugod a padlásra?

– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak a czége: «a vad emberhez», kell nekem ez a kép boltczimernek az utczára, hogy hadd csudáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az ur olyan piktor, a ki boltczimereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jőjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, ugy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed-ember csak nevetett és könyörgött: «de hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, a miért ide jöttem».

– Csizmát sem adok többet; ha vadember vagy, járj mezitláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

– A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

– De pedig kár volt elkergetni, mondá Kálmán; mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

– Ejh! egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.

– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, a mig szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponkint, mint hogy engemet irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy «ahol van ni! a ti nagy emberetek boltczimereket fest!» Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, a ki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, a kik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémes kut, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoriczafonatok, a padlásablakban a paprika-füzérek, a ház előtt parasztszekér, utra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szintén a pusztatáj volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérün három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a viszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerüek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hejh! de szomoruan hozta őket vissza.

– Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! – szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, a min semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vizesésnek, melyben meztelen nymphák fürdenek, a hegytetőn régi módi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kimélje az effectust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban legyen egy égő ház s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandussipkás Magdolnák, és pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy husfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor eladja őket régiséggyüjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét s azt mondá Tseresnyés uramnak:

– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterséget? Beállok önhöz inasnak!…

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét, mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, a ki igazán érti!

– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. A mi halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. A mi a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokra; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hinárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házi gazdája kérges tenyerét s aztán csak fölvette ismét a rajzónt s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. A mig festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, a mit majd az éjjel fog leirni a lapja számára.

Hajh az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva le a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett s ujra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszo akkor, száz és még nem tudom hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

– Ne ránczolja ön ugy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram épen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a biczegő szalmaszék kicsuszott alóla, ő leesett s kificzamította a lábát bokában.

A borbély, a ki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficzam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a patiens lábára.

– Servus neked szolnoki vásár! sohajta fel Tseresnyés uram, stoicus nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számitást.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni. Pesten minden ember czipőben jár; itt nem veszik azt a ránczos torku, fontos talpu, hatalmas hegyes orru jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmult a szolnoki vásár, a nélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorló könyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Kálmán tensur nem akar többé fekete kávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

– Pedig, mondá a vén cseléd, ma is láttam az utczán Béni urat a nagy fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.

Erre megszólalt Tseresnyés uram.

– Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó, hogy «pedig». Mert az kötőszó, s Béni ur paripáinak Kálmán ur fekete kávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd kiváltom; s Kálmán urnak fekete kávéja legyen minden ebéd után; mert az neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt egy pár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó, necromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: «elmegyek, lefestem azt a boltczímert».

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vad emberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e democrata életmódra adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot kinálgatnak a kezébe.

Tehát keressük fel a Fidzsi szigetet.

Hajh de ugy tapasztalá, hogy a mig ő késedelmezett, azalatt valami szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi szigetet s Wasztl fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a járó kelőket, a mekkora csak egy másfélöles vászonra felfér, a mire valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem befelé, mint másnak; hanem hiszen épen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomoruan fordult vissza. Hogy még a festett vadember is igy le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovább őgyelgett az utczán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az ember, a ki már semmi sem, csak egy lump! egy rongy!

A kinek semmije sincs, csak a rajtalevő rongy!

De hát a kinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, a ki érzi magában, hogy lánglélek lakja szivét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében teremtő művészet, és mégis rongy! semmi, csak rongy!

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak azt látja, a mi kivül van: a rongyot…

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét, olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

– Felkelek; dörmögött ingerülten. Nem maradok tovább fekve. Nincs már a lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki nesántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben?

Hajh bizony ott szomoru dolgot látott; a legények mind elpusztultak onnan, a mig ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No majd visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva; munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Épen most dörömböz valaki az ajtón. Nyisd ki, gyerek. «Valami pajkos suhancz lesz, a ki megveri az ajtót s odább szalad.»

Azért is, hogy nem pajkos suhancz! mert az Tóth Máté uram maga, a ki belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

– Isten jó nap, mester uram! Köszönt be ismerős kedvvel a földész; hát nem jött el szolnoki vásárra…

– Nem ám. Akkor kellett épen kificzamodni ennek a rossz lábnak. Inkább tört volna el; de utána egy héttel.

– De már most semmi baj sincs, ugy-e? Lehet járni rajta? Csizmát is huzhat rá.

– No azt huzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy nem vihettem a vásárra.

– Hát hisz az jó. Épen azért jöttem mester uramhoz, hogy ha nem hozta el a csizmákat, hát én jövök értük s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

– Micsoda? szólt elbámulva Tseresnyés uram, hát Tóth uram nem vett mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

– Már hogy vettem volna? Mikor harmincz esztendő óta a mester csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az, pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára volna öntve, s ugy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma nem csizma, a melyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja, hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy ugy jár benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka; ha megázik, kitörik az oldala, s a ki azt akarja, hogy fel ne törje a talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma nem csizma, s a melyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette volna, ha beáll kispapnak s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit, mert azok aztán az igaziak!

E csizmographiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét. Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjucskát kellett felszállitania a kereskedőhöz, a minek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot s elindult sántikálva a kamrába. – De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla; hiszen nincsen az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még mankóra szoritotta volna.

Tóth uram behivta az utczán lézengő kocsisait s kihordatta velük a kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy pohár törkölypálinkára betérnek a tiszta szobába, a hol egyuttal fizetni fog.

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tiszta szoba ki van adva egy fiatal urnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen jó ember.

Hát a mint Tóth Máté uram belép a tiszta szobába, s meglátja ott azt a felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

– Nini! Hisz ez az én házam!

– S ez Tóth uram háza volna?

– A biz e; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

– No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a szérün alusznak?

– Hátha azokra is ráismerek? – Aztán ki pingálta ezeket a képeket?

– Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.

Tóth Máté ravaszúl hunyorított a félszemével.

– Jól van hát no; én nem ismerem. – Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva?

– Hát csak a végre, hogy ha valaki megvenné őket.

– Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón!

– Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.

– S mi légyen az ára?

– Száz forintért vesztegetik.

– Még nem is sok. Megadom értte. Hej! hogy megörül neki az anyjuk.

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot sem sokall két képért.

De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból.

– Én csak százat mondtam, vonakodék a mester.

– No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.

– De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; ugyis valami hiba van az egyik képen, a mit meg kell a festőnek mondania.

(Ime, ez is Apelles csizmadiája!) – gondolá magában Tseresnyés uram. «Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?»

– Hja, azt maga nem érti, mester; szólt alattomos mosolygással Tóth uram: mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva… Majd megérti azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelidíteni. Hozzá is láttak mind a ketten.

E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, a mit a szobában talált: a festő-állványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket. Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve; pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. – Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, a mi fel volt halmozva egy szögletbe.

– Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok?

– Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, hanem iró is; egy folyóiratot ád ki, a melyből bizonyára többet nyomatott, mint a mennyi elkelt, hát a többi most itt van.

– S mi lesz ezekből?

– Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.

– S mi legyen abban a nyomtatásban?

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, föltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyetmást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember.

Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.

Az ebéd ideje úgy is elmult, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; őt meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak a nélkül, hogy az ebédet felhozták volna.

Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.

– De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

– Biz az négy forint.

– Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

– Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

– Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, a ki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szivesen láttam, akkor elhálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, a ki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik? a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig; a mit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus fogása ellen az előfizető vadászatnak lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagokat a szekerére.

Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most szekérderékkel vásárol be papirost.

Kálmán még akkor sem jött haza.

Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.

– Mester! aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még mást is mondok. A gyapjut drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek értte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen? nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis leányom; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé; tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbizásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös bizonynyal. A zsiros parasztból mæcenas lesz; Kálmán gondjait átveszi, a kinek soha sem volt képekre, betükre gondja.

Igy rendelte a mindenható úr Isten; a kinek csudálatosak az ő utai.

Csak hát jőne már Jenőy úr haza.

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az utcza-ajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az utczákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott ő rá nézve!

Végig bolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyiló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tüzvérű fiatalság egykor lelkesítő szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes szinházat, mely diadalainak tanuja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap rongyos töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigámolyog a Dunaparton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az «egyedül idegen»: a magyar iró, a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utczába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy este van.

Az utczaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint a ki tudja már magáról, hogy ő semmi sem többé, csak egy rongy.

Leskelődik és hallgatózik.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a munka, hanem a zsoltár.

A csendes zúgban áhitattól fenkölt arczczal énekli:

«Szeretem és áldom az úr Istent! Mert meghallgatá az én kérésemet… Melyért imádom őtet örökké!»