A KÖLTŐ ÁLMA.

Negyven év mult.

A hogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.

Hol a homok sivatag volt, ott most uj város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt ott elmaradtak, nem ismer őseire az ujdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Álló hidak kötik össze a két ifju várost, érczből, gránitból: rajtuk a világ-kereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállitó hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasutvonalak. És élet pezsg kivül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és müvészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvüség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarismus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülömbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapit.

Négy öt palotája van már a fővárosban a hazai szinmüvészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s a mit beszélnek, Európa fővárosai viszhangozzák.

Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.

Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mivelik, országos ünnep, a nép s a tudós egymáshoz közeledtek s megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.

Harmincznégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hirlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kisérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkisértés többé a földmivelés, hanem tudomány és finomitott ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja muzeumaiban a nép multját, – tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem sülyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vas ember ott a József-tér közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.

Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharczosainak jelszava megy teljesedésbe.

És azokról az előharczosokról nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?

Oh igen! A boldog nép háladatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.

Pantheont építenek, szobrokat emelnek, a mikben megdicsőítsék azokat, kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.

Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszuvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifju maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzá nőtt az uj nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, a ki a nagy harczot megkezdé, a ki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

De hol van e sír?

De ki tud arra rávezetni?

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézmüves keserüen elutasitott mindenkit, a ki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljőjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt igy beépülni régi temetőket új városrész utczáival: a mostani háromnak is az lesz sorsa. E hittel temette titkát a sírba.

Csakhogy csalódott.

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét s az épülő utczák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hirlapokban nagy értekezés foly a felett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállitani Pantheonába; a költőjét ércz szoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy?

És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.

Ekkor érkezik a tudományos akadémiához egy levél Keletázsia belsejéből, a Himmalaya hegyláncza alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.

Barkó Pál még élt és tudatta, a mit olyan nagyon kerestek.

«Menjetek ki a ferenczvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.» E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, a mit kerestek.»

Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érczkoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyászszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az utra? Zápor? Nem. Köny.

Ah, ha e pompát toll le tudná irni.

Minő uri s néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!

És midőn a szobrot leleplezik, s az érczalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe, – kezében a lant és az irás, mely örökké él, és arczán a művésztől megörökített fenkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy hangzik az végig utczáról utczára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi sphaerákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás urhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszu szenvedés.

Az urhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az érczalak fenkölt arczára. Talán virradatig is ott fogja nézni!…

… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifju maradt!…

* * *

Hát a többiekkel mi történt?

Hová lettek az első szellemi harcz többi bajnokai? A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Ki tudja azt?

Talán elhaltak mind.

Talán még most is van, a ki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, a mig él?

Talán még most is lézeng egy-egy hirhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alaku nő, kit az utczán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Czilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félre löksz: a hajdani Bányaváry; talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeniteni még most is fájna nekik.

No de minden jól lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.

* * *

A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.