LENN A FÖLDÖN.

Hogy odalenn a földön mit végeztek ez alatt? arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és a mi ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínü, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek aristocraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. A kik a mult éjjeli tánczvigalmat végig vigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Tánczvigalom is volt oda lenn a földön, a míg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a tánczban.

Szekérre voltak pakolva már a szinészek is, s dalolva mentek odább; a czigánybanda huzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, a míg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah bajtárs! előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No no! hiszen rokonod. Az éjjel sok rosz élczet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A herczegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Czilike testvéred. Ugye, micsoda büvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjöket s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debreczen felé haza jószágukra. E miatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, a mik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szintén elmegyek Debreczenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az öt lovas fogatommal utólérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol? azt fogom tenni. Válaszolt rá Kálmán.

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

A mint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Ő méltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és francziául és ásított sokat, a miből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz s szerzett magának tapasztalatokat abból a themából, hogy mit tesz stafétán utazni? Rázatta magát fakószekéren, kukoriczaszár ülésen, egy lovas kordén, nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihuzta éjjel az ágyából a birót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debreczenbe.

Jaj de egyet kifelejtettek a nagyméltóságu urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor épen országos vásár volt Debreczenben.

A «Fehér ló», a «Bika» és a mi kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak, (s az irás szerint szorítottak is nekik helyet) mint valahol akárhol egy három tagból álló herczegi családnak és kiséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pinczetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, a kiknek aztán nappal tessék az utczán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utczát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! «Ez nem vendégfogadó». És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debreczenben olyan házi gazda, a kinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szürét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy czédula lógott: «ezen ház minden órán szabad kézből eladó!» No akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű phlegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben levén.

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr ő méltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debreczenben.

– Hát ne jöjjenek Debreczenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szivű?

– Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatta, s dühösen rontott ki az utczára; a kutyák megint majd lehúzták.

A mint az utczára kiér s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogy hogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, a mit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomoruságos eredményét.

– Hol van az a ház? kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk, szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s peczérkorbácsával leporolva leffentyüs lovag csizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Ki itt a házi úr? kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam la! volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, a mint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húsz ezer forint! egy vak garas se megy le belőle! volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hideg vérrel nyult a tárczájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húsz ezer forintja.

A kerekhasunak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belé tett bankjegy csomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést; mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házi gazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi phlegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláirta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt?

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem én nálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debreczenben.

– Hát ne maradjon Debreczenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utczára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletüvé lenni.

A mellére ütött.

– «Százhúsz személy» lévén.

(Tudniillik, hogy Debreczen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike «százhúsz személy» nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg épen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal, az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: «Tizenkét legény ide be!»

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a czókmók kimegy az utczára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy percz mulva mozdult a helyéből tornyos-nyoszolya, pohárszék, fiókosszekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jőjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nem csak minden butorát az utczán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a városból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lóczáján, mint Marius Carthago romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolcz talyigást s felrakatta a czókmókját, s úgy el-kivándorolt Debreczenből Balmaz-Ujvárosba, hogy soha onnan még mézes-kalácscsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debreczenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespearet olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette. Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry-család arczán annak a ragyogásnak a viszfényét. Tetszik az ilyen könnyüvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsuztak, s ő hátramaradt Debreczenben. Tovább kísérni Decséryéket, mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Kőrös a mult éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszakgatta valamennyi hidját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást birjanak a víz hátára varázsolni.

Ide át pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a herczegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között? Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A herczegnő először elfintorította rá az arczát s azt mondta: «pfuj!» hanem aztán vállat vont: «hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda».

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak épen kötelessége volt az, a mit ő viszont gyönyörüségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, a hol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószinüleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; a ki egy grófnak száznyolczvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fentartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Este felé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehosszanemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos kutgémek, hosszú itató-vályuk jelölék az egyes csordák gyülhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközüleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tiz is, mint egy ujabbkori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénás-szekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat locomotiv van egybe befogva, akkora csálé-szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, a hol bemegy; az első tulok nyakára bádog kolomp van akasztva; fenn a szénás-szekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szijostor a kezében, mellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, a mit csak a paraszt tud; s a mit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: «Csákó ne!» – «Pirók ne!» – «Csálé hó!» – «Hajsz ne hó!» – Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyerek szilajon nézett rá s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e?

– Édes apámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony, felelt a gyerek onnan a magasból épen nem leereszkedőleg. Majd lenne énnekem édes apámtól kutyaporczió, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kivánom?

– Nekem csak édes apám parancsol.

– Hát itthon van édes apád?

– Ott van a szérüskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arczú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy «édes anyámasszony itt van a konyhában».

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, a hová a kis leány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebujni a redőik között, a padlók pedig gyékénynyel voltak bevonva, hogy a jövőmenő nép be ne sározza.

A kis leány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jőjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa butorokkal: de semmi fölösleges fényüzési tárgy nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigoruan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, a ki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja az orczáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolcscsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényüzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, a míg a kis leány kiment, hogy majd behivja az anyját; a ki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nem sokára előkerült a házi asszony. Derék, piros pozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arcza. Karton ruhát viselt, és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! szólt ragyogó nyájassággal, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a herczegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: «nem merek a kezéhez nyulni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell a konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka».

– Talán tartoztatjuk is az asszonyságot? kérdé a főispán.

– Nem biz engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra s biztosítá a házi asszonyt, hogy tud ő annyit, a mennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? kiálta fel örömteljesen Sára asszony. No akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy hiják ezt ni?

Azt biz a gróf kisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, a milyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihuzott, ő soha sem látott: levén az egy hosszú rézorsó, a melyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyú-pengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogas kerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzó eszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– No hát ez egy «derelye-metsző». Tudja gróf kisasszony mi az a derelye?

– Igen, mondá Dorothea. Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó; nevetett Sára asszony. Talán még nem is látott a gróf kisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a salonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, a hol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálczát, azaz hogy a fözőkanalat. Az is olyan piros pozsgás volt mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orczáját, a mitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha? s mirevaló az a sok csodaformájú eszköz, a mi az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ez alatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, a kit az udvaron kapott meg, a mint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvüen mosolygott.

– Itt van az a domine ni! a ki engem Pesten huszonötig megcsapatott, mondá feleségének.

– Micsoda? kiálta Sára asszony. Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugy-e, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreg anyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelidül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! vágott közbe Tóth Máté uram, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szükebb volna, Párisban nyári salonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! riadt rá Sára asszony. Egyszer már megcsapták kendet a gányó-öltözeteért, azt akarja, hogy…

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyiló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, a mi rettenetesen illett neki.

Igy azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előrekeríthető. Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonynyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa-asztalt bevonta gyönyörű sávolyosabroszszal s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó czin-tányérokat; négyre terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak czin-tányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüst-tányérról a világon; még király ő felsége is csak porczellánról ebédel.

Annál inkább megrótta ő méltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony? Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a herczegnő is úgy óhajtotta.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No hát akkor még kettőt ideteszek. (S a míg félrefordult, odasugott életepárjához: «aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!»)

Ez megint nem tetszett ő méltóságának: «miért csak kettőt? hát a család többi tagjai?»

– Oh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

– Hát az a kis hetyke fiú, a ki a szénásszekéren beszélt velünk?

– Oh! a kis Jóska? Annak meg épen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi a szederfa tetején; annak nem kell egyéb. Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a herczegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, a ki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, a ki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: no hát, majd a Juczi elül az ő ölében! az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, a minek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kinálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. «De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!»

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony izletes konyha-művészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! monda Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Juczikájának egy darabot abból a jó diósrétesből a markába nyomva, a miből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután, a mit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony, folytatá Sára asszony; ennek az úrnak az öreg anyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart magánál egy-egy árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, a ki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, a ki úgy henyél, mint egy úr.

– Az igen okos mondás, jegyzé meg rá a főispán.

– Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csunyább, mint a czifra paraszt, meg a kopott úr! Onnan ő tőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja, engem aztán azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el. Mert még az édes apja az én lelkem uramnak (itt a szájára ütött Sára asszony) ennek a rossz embernek: Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a számom; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt mondani, hogy «lelkem». Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus paraszt volt azon a pusztán, a melyiken legelőször megtelepedtünk. Még az se irni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert épen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista gyerekeknek az iskolába járást, az ábéczéket is elszedték tőlük; csak úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az irásnak, holmi vándor diákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként gazdagodott meg az apósom? A hogy a rossz emberek mondják, hogy kád aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik, hogy az ördög hordta neki lidércz képében a pénzt: ezt ne tessék elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi érvényre jutni.

– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom épen 1793-ban árendált ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett értte fizetni. Az pedig egy olyan rendkivüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy karácsony szombatján arattuk le azt a buzát, a mit augustusban ugarba vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi. Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet s fürészporból sütöttek kenyeret; takarmány pedig épen nem termett, úgy, hogy az ország egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen kiszáradt s ez lett ránézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották hozzá a lábas jószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapju ára iszonyuan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el, ahogy vagyok; – hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, a mennyiből tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, a ki az én leányomat elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a «leányom» nem akar megjelenni az asztalnál.

– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát. Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de sokszor eltépte a kötényemet! de megtépászta a hajamat, mikor meg akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

Tóth Máté uram jónak látta közbe köhögni.

– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én a nagyasszonyomnál voltam; folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára asszony; mikor aztán engem ez a csunya ember elvett, tréfálkozva mondta a nagyasszonyom: «no Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én elvetetem az unokámmal!» «Óh, mondok, nagyasszonyom: majd biz a maga unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; gróf kisasszonyt kap az feleségül». Én mondom azt; igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyüségében bizony nem is vette észre, hogy jószivü tereferelésével milyen pirosra festette egy pár embernek az arczát, a kik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.

– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, a mi azt legjobban illustrálta, az Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már s házi leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

Csinos ellentéte annak a másik képnek.

A milyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez a bibliai Éva.

Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfüzőt, mindenütt gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arcza megaranyozva a naptól; sürű tömött haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még, nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem birja rá, hogy megszünjön néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel, mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, a kiknek mindegyike neki volt egyszer szánva s nehéz volt az itéletmondás.

No, de ki tudja mit végzett felőlük a sors?

A főispán és a herczegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen letelepült hajadont.

– Une beautée rayonnante. Mondá a főispán a herczegnőhöz, szokott társalgási nyelvén francziául.

S erre Tóth Máté uram azt mondá:

– Beautée paysanne…

A mikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram hideg phlegmával adta tudtul:

– Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.

Hanem bővebb felvilágositást nem adott magáról, honnan tanulta meg mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak. Azoktól szépen búcsút vettek.

– Majd az urfinak megmutatom én, hogy hol hál?

Egy kis benyiló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen ágygyal.

– Ez az én uram szobája.

– Hát nemzetes uram hol hál?

– Már mint én? szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. Kinn a szérün, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvő helyem. Nem alszom én ágyban, a míg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól az ember.

– No ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom, mondá Kálmán s ő is vette a köpenyét.

– De biz azt meg nem engedem: erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, a ki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó házi asszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt s gyalogjáró diák korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már ő belőle.

Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.

– No hát gyerünk a szérüre ágyat vetni.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már, aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek s a nyitott ajtókon kihallatszott, a mint a tehenek nagyot-nagyot sohajtanak.

A szérüs kertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta buzából. A mellett feküdt egy ember alak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét s felkiáltott: «ki az?» A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. «Kend az, apám uram?» mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s félszárnyával betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búza garmadára nyugtatva.

Kálmán követé a példát.

Óh te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! óh te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!

Milyen jó lehet ide lenn a földön!

Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a földön fogtok hálni?

A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.

– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég, kezdé Tóth uram. Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.

Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezkedés elméletéről.

– Ez bizony szép, a ki tudja. Sohajta Tóth uram. De hát parasztnak nem való mindent tudni.

– Miért nem?

– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos paraszt. A ki félig meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.

A szérüs kertből szabadon lehetett végig látni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.

E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés viszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.

Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.

– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyuladni.

– Nem vésztűz az, mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyujtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.

– Tehát még az ott önnek a birtoka? kérdé Kálmán.

– Innentül kezdve odáig és köröskörül felelt a földész.

Kálmán elmerengett ez eszme fölött.

Egy ember, a ki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját birja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan: még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S a kié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél, s nem tanult mást, mint a mit a föld tanított neki.

Kálmán elkezdett fenhangon gondolkozni.

– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!

– Mert ez lesz a mesterségük, a mi után élnek. Nehéz mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végig aluszsza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert boszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, a mit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jó izűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.

– S aztán, ha végig éltük az életet, miért éltünk?

– Miért éltünk? Azért, a miért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszt telkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög mértföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már József fiai betöltötték a Kanahánt s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyü tudomány az egész. Soha sem adni ki semmire semmit, a mi nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a meggazdagodásra.

– De az életnek gyönyörűségei is vannak.

– A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk, egészségünk van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. A kit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.

– Hát a léleknek nincsenek követelései?

– A léleknek? Oh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész falúja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.

– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást?

– Oh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekhismust és a bibliai történeteket.

– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?

– De igen, a kalendárium.

– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?

– Nem. Minek a parasztnak a tudás? A mit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; a mit a törvénytudományból tanul: az hitét ingatja meg az embertársakban; a mit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is hozzá; s mindennek csak a szinét kapja meg s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.

– De hisz önmaga czáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.

– Hja, a mire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem nem instruktorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz éves koromban elvittek katonának, harmincz éves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párist, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.

– S nem menti ki őket a katonaság alúl?

– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.

– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a miben akkor maga is részt vett?

– De igen is: hogyne érdekelne? Tudom én mindennek a folytatását.

– Tehát járat hírlapot?

– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, a mit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek Ráczországból a disznó-hajtsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban? Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolcscsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek? Moldvaországból jőnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stiriából idáig eljárnak almával a hienczek, meg a krikehájok. – Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem ujságra.

– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?

– Nem érti azokat a paraszt; nagyon czifrák.

– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.

– Megvallom igazán, nagyon restelem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a ki «sarokra» darálja el bolondos meghivóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni, vetődni, mind többé-kevésbbé bolond volt. Veszekedő, czigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöczben veszett el; pedig de czifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna a helyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.

– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?

– Oh! igen is, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással. Annak épen az a módja, a mit én követek. Óh! az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diaetán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos ünneplő ruhájától sem fog magyarúl tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegen-fajta ember lakott. Rákóczy alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól énni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen, völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem czifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utczát a selyem-viganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrűl; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanúl megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem birja senki kimozdítani. Az épen úgy tud koplalni, mint én; épen úgy tud napestig dolgozni, mint én; épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s felliczitálja rám a hantot. Hanem a városi németet a földmives német is épen úgy segít kitólni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba, venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.

– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.

– Nem tudok róla, – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenűl viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a viczispánt mi nem választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!

Azzal nagyot ásított, balfelére fordúlt s rögtön elkezdett horkolni.

Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordúlni a földnek, a míg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanúl mostoha hazát fájdalommal szeretni.

Milyen sokat kell addig fordúlni a földnek!

Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt leány bokrétáját viseli kalapja mellett!

Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjébe, prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.

A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.

Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.