← Table of contents
Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész)

A HARCZ VÉGE.

Reading edition

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldült a Csollánék pere.

Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni itéletet hozott az araeopág.

A felek között nem lévén bebizonyitva az engesztelhetlen gyülölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az itélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő diszszel és fénynyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hivek között.

Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő mulva.

Csollánné maga sem bánta ezt már.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, a kik semmi más czimet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy «szép asszony.» Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, a mikor csak a czim marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: «talán beteg volt?» Vonásai félremennek, a mi báj volt az arczon, az formátlansággá ferdül el; a kaczér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítő-szerek, kecs-pótlékok honosulnak meg a pipere-asztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.

Katinkát Bálvándy kiméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.

Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.

Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszuálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztolylyal, legyilkolja tőrrel, pedig az még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy a mi két oly kiméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmulta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rosz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott itéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kivánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott comfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az itéletben körül is volt irva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel, s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az itéletnek.

Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámu társzekerekkel, mik a delnő butorait voltak a Tiszántulra elczepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüst-fogantyús, tükörablakos nagy utazó-batárt, a mibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; a mely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgy, hogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Czilinder-kalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiaczon: az volt az ő bazárja. És mikor igy teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajuszszal, keztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta három-szegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szijjba, veres frakkban. Alapos gyanu van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű czigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.

Csollánné asszony, ügyvédje Korcza ur jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, a minek az a világos czélja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az itélet által rászabott disz és pompa kifejtése körül.

Nem lehetett ellene kifogás.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menuette-tánczot.

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy barbár hospodárnak nyujtani kezét.

És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegans uri asszonysággal, a kit a törvény neki itélt, az itélet megsértése nélkül nem illik másképen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nem igen ment e többször ismételt szavakon túl: «Kisstihand», mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, mig közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhizott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti, segitségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:

– Ist die hund fett!

A min aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárbaveszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen magyarul.

Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy ime, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállitsa; mely után Korcza ur megmagyarázva neki az itélet értelmét s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. – Oh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakonálló szerecsent, egy kissé megduzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert e miatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?

Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.

– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? kérdé huzódozva a félelmetes bárkától.

– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!

Berti mindent elmondott, a mit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s igy rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, a minek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jőni, mig valaki más onnan kivülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, czilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a «vörös ökörig», a nélkül, hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még?

Hát a «vörös ökör» udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukon; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.

– Mi ez, uram? kiálta Katinka.

– Still! Kommt noch etwas! – csitítá a szerető férj.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukon; ezeket meg az ökrök elé csatolták.

– Ah, uram, hisz ez csúfság! kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem birta az ajtót felnyitni.

– Nix csufsák. Énnekem az itéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a birói itéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégűl még két szép szürke csacsit hozott elő egy czigány gyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.

Katinka sirt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekkép, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolczasfogat, még pedig neki a hatvani-utczának, végig az uri-utczán, úgy fel a váczi utczára, onnan ki a Kuria elé, s igy a kecskeméti kapun át az országutra; a paripák csengetyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott czigány gyerek a posta-marschot fujta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta e helyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe húzta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arcza elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utczán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztűl föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a diszmenetet, s röhögve kiáltozta be hozzá: – «Alázszolgája, drága nagysád! szerencsés utat kivánok! alázszolgája, alázszolgája!»

Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát: «Éljen ön addig, a mig nevetségessé fog lenni; oh, be rossz szive van önnek, asszonyom!»

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings