A NÁDORNÁL.

Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végig sietett annak falon függő aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állu Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József a békekötő, s József a philosoph, hódító Mária Theresia, megsiratott II-ik Lipót, s hadviselő Ferencz, mind eredeti művészi alkotások.

E terembe nyilik a nádor dolgozó szobája: ő fensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.

E szobának két ablaka nyilik a Dunára, kilátással Pestre.

Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redout-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa kereskedők zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarchális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Ujépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasuti indóház helyén van a város szemét lerakodó helye; lefelé a dunapartot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végig teregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhid ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hidfőn felül pedig egy nagy idomtalan gömbölyü épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a törökvilágból, valaha a hidfő védelmére szolgáló bástya körönd, kivül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gula alaku; ezt úgy hivták, hogy «rundella». A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.

A rákosi homok sivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.

Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.

A nádor dolgozó szobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.

Itt nem volt semmi arczkép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márvány szobrai. A könyvek mind historiai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az iróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márvány asztalon állt kristály kancsóban örökösen fris víz Mátyás király forrásából; a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tüntek szembe a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.

Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.

Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagály sikoltozása. A főherczegnő kedvencz madara volt ez, melyet a kis herczeg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksirást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagálylyal a budai várban: valószinüleg még most is él.)

A főherczeg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.

A nádor komoly tekintetű nyulánk alak volt, röviden tartott magyaros bajuszszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.

Mikor a belépő ifjut megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arczán.

«Dilectissime!» (Kedveltem.)

Latinul szólt hozzá, ez volt kedvencz társalgási nyelve.

Egy kétrét hosszan hajtott papirt tartott kezében.

– Olvastam folyamodásodat; mondá halk, nyugodt hangon a nádor. Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták directora, engedjem meg a budai várszinházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerüen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, a kinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, a miért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyujtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel s jegyezd meg szavaimból, a mire válaszolni szükségesnek látod.

Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.

– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharædus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték! Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van «Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.

– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak, a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.

A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni?

– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra. Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjura.

– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint «der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el. Csokonay, a hires poéta, harmincz éves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint pictor halsz meg.

– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.

– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.

– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.

– Mivel küzdetek?

– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.

– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.

Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.

– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.

Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.

Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:

– Én appellálni fogom ügyünket.

– Hová? Én vagyok a fő!

– A főtől a szivhez!