A HOL A CZITROMFA VIRÍT.

Utazni!

Olaszországba utazni!

Szeretője után utazni!

Fiatal szívvel utazni!

Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen át utazott Decséry herczegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.

Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.

Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kisérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval, melegítette keblét.

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát, Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban, akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…

«Egyptomban!»

Mit mondott az a georgiai nő az álarczos bálban?

Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki, mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben?

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit Tseresnyés uram írt a tárczájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.

Ide jőtt mint ifju, visszatért mint férfi.

Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban?

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatismus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak, idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva. Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.

Ez Galilei hazája.

Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek Rómába.

Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak?

A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot vállalt.

Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii ásatásokhoz.

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyptomba.

A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore nagy figyelmet tanusított ápolása közben.

Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad.

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész átalakulását bevégezze.

Nagy átalakulás volt az!

Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost, a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel, anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának, Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania, Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt; mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a másikig s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet, s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész chorusát!

Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!

Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.

Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid, otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Arany rámába foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.

És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.

A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel. Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a «tömjént és mirrhát». Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arczkép, s az imádat nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.

Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni.

Vajjon hogyan űzték el egymástól az unalmat?

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok országa.

Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.

Hirlap?

Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg; hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir; meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyu viz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni. Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról: az örök czigányról.

Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ odahaza most is.

De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő töviskoszoruját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!

«Rossz világ van itten.»

«A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.»

«A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.»

«A napestig pipázó táblabiró oly indifferens.»

«A gazda oly földhöz ragadt.»

«A paraszt oly önző, oly részvétlen.»

«A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.»

«A főur olyan idegen.»

«Az urhölgy olyan élvsóvár.»

«Az ifjuság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.»

«A genialis ember olyan kalandor.»

«A gazdag ember olyan fösvénypréda.»

«Az ősmagyar olyan cynicus.»

«A mívelt magyar olyan más nemzet majma.»

«A szabadelvü olyan szájhős.»

«A kormány híve olyan farkcsóváló.»

«A katona olyan gép.»

«A kereskedő olyan csaló.»

«Az iparos olyan kontár.»

«A kormány olyan erőszakos.»

«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.»

«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta, pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»

«Ezek várnak itthon mindenkire.»

«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá; a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik kizárják a házukból.»

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!

S valóban a legnehezebb megkisértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.

A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás dæmona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, a honnan a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el bele.

Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.

Még sem tagadta meg keblének Istenét.

Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.

Egy vetélytárs Isten.

Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.

Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:

«Kedves jó gyermekem!

Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.»

Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.

Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a művésznő szelleme könyekbe fullad!

No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!