MILYEN SZÉPEK A GRÓFNŐ NEFELEJTSEI…

Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik herczegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:

– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.

Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani, s a vadmacskákat maga körül gyüjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatal ember kiemelni a jól őrzött herczegkisasszonyt anyja, garde des damesja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviarum, se oltár, se dispensatio, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanubizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony azé, a ki hamarább jön.

Semmi észrevételünk sincs ellene.

Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején. Mondjuk: két óra; ha a vortänzernek emberi józan esze van.

A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem a helyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghivókon nem nevezték tánczvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy classicus philharmoniai concert, azután pedig, – ha a fiatalság megkivánta, – egy szerény quadrill, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion. A fiatalság pedig mikor ne kivánta volna meg?

Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltünő abban, ha a hosszú cotilliont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomásu már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részén látják.

Az ifju pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt páron figuránként végig dirigálja, rá ér beszélgetni ellenőrzetlenül.

Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?

– Milyen szépek a grófnő nefelejtsei! monda Kálmán, tánczosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myosotisokból font füzér diszíté.

– Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hiják ezt a virágot «nefelejtsnek».

– Mert e szín az állhatatosság színe.

– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?

– Mert a változhatlan ég maga is az.

– Ugy-e bár az én szemeim zöldek?

– Nem, grófnő, azok kékek.

– Én mindig zöldnek nézem.

– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.

– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.

Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.

– Engedelmet kérek, de mulhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.

S monsieur Henry kérése parancs.

Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-à-vis-nek.

S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, a ki tudja, hogy az apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen király, a ki tudja, hogy a fia franczia tánczmester.

Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:

– Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egymással utoljára?

Kálmán nem volt olyan kőfejü, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint a ki félreérti azt.

– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?

– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!

– A grófnő megijeszt.

– De kérem ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugallban?

– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda-Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attachéenak a portugall diplomatiai testülethez, vagy a sardiniaihoz s ott is közelükben leszek.

– De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyan ezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheirozni sem a sardiniai, sem a portugall követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.

– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább is oda mehetek, a hová akarom, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.

– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, a mi önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.

– Az is meglehet, suttogá Kálmán; akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.

– «Látni» és «meglátni» két különböző szó.

Ez enyhítő ir volt a friss sebre.

Kálmán büszkén fölemelte homlokát.

– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, a mit sem a fenséges urak nem confiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a hová márvány lépcsők vezetnek.

– De ne szóljon ön oly fenhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, a miért ezt megmondtam?

Ha Kálmán azt mondta volna a mit gondolt, azt felelte volna: «igen! te rád!» És akkor nagyon igazságtalan lett volna.

(Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arczra! Meg akarsz menteni; de elesve!)

Igaztalan volt.

Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hüsítve arczát:

– Hisz-e ön bennem?

– Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.

– Pogány cultus! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdenem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?

– Tökéletesen ismerem grófnő; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a martyrokról akar ön velem beszélni?

– Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig történetét?

– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.

– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sirba temették őket, s másnap reggelre a két sír egygyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?

– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek mulva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, a kire várt.

– Nekem az első legenda jobban tetszik, monda Dorothea s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, a mi a legendák mysticumában rejtve van.

Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e perczben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt az alatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.

Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött lánczra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillionnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szivtelen néger!

Mikor Kálmán visszavezette a herczegnőhöz szép tánczosnéját, az még egyszer fülébe sugott:

– Aztán «Brunó és Hedvig» legendáját el ne felejtse! s a kézszorítással egy kis nefelejts csokor tévedt Kálmán kezébe.

A herczegnő föladta unokája alabástrom vállára a táncz után a lenge bajadért, mely azt a meghüléstől megóvja.

Szokás szerint megkérdezte tőle:

– Miről beszéltetek Jenőyvel?

– A nefelejtsekről.

Igazat mondott: az első szó is «nefelejts» volt, az utolsó is «nefelejts» volt.