LÓHÁTON.

Mi a különbség az ember és az úr között?

Az egyik lovon ül.

A kengyelvas a legelső lépés a magasba.

Együgyü vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.

Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.

Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.

Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.

Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek czimezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: ministerek és delegatiók elismerik róla, hogy «prépost».

A ló az embernek megnemesítő része.

Már a rómaiaknál «eques» volt a nemes ember czime, s a székelyeknél az előkelőket «lófő» czimmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: szent Márton és szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez? A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyesfogatot a Phaetonja számára, s egy hátas-lovat, a Pegazust, mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.

Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.

Úgy találta, hogy mindaz, a mit az iskolában tanult, a mit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.

Az ifjuság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő salonokban szivesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegans úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a herczegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.

Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő épen fiatal anya, kinek kedveért a budai udvar minden tőlünk telhető fénynyel lett elárasztva.

Ő fenségiek különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hirhedett magántánczát is megengedtetett bemutatni.

E tánczáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezuttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főherczegnő által üdvkivánatokkal lett fogadva, kegyes czélzatokkal, miktől a madonnaarcz szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arczát udvari-bálok alkalmával soha kifesteni.)

Ő fensége a nádor maga is kegyeskedett több izben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánitá ő fenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

– «Csak aztán semmi krónika-irás!»

A csittvári krónika történetét nem birták még elfelejteni.

Amennyi parfume, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczy korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjut.

De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.

Ő fensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és loyalis hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kisérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől, s nem zárkózva el tőle. A főherczegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostoha-gyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hetven éves öreg, ki akkor, mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: «Palatinus Pista, gyere le már játszani!» S a kinek a bodzafa-puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s a kinek a fekete kenyeréből olyan jó izüet evett a játék után a Palatinus Pista.

Itt a rózsa-lugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főherczegnőt, akkor mosolygó ifju hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kis fiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főherczegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás czigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománczokat a székely juhászról, a hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból, meg három tolvajból utoljára gólya? A miken a kis főherczeg olyan jól el tudott mulatni. A főherczegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kaczagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái, s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négy éves korában, mint mindaz, a mit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry herczegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialehoz.

Nagy lépés egyszerre.

Ez alkalommal előhozta a herczegnő azt is, hogy a kis főherczegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versirással foglalkozott ember, egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne s azt a magas szüléknek megküldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.

– Bocsásson meg, herczegnő! szólt fejét fölemelve. Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy soha sem irok semmiféle költeményt.

– Úgy? monda a herczegnő, különös hangnyomattal. Úgy ne tegye ön. A mit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset, a minek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a keztyüskézre.

Két nap mulva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irígylendő hivatalra.

Ennek az áldomását meg is kellett inni.

Kálmán meghivta lakomára magához ifju ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, a kivel igen jó czimboraságban élt, a mióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy toasztot; felmagasztalták, mint az ifjuság szeme fényét, mint gavallért, mint egy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű házi urat. Biróczy kifogyhatlan volt az élczes áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porczellánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, kiki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. A ki az első három vágást adja, az a győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson? Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.

A czimborák felrakták a sodrony-álarczokat, felhúzták a szarvasbőr-keztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.

«Ne mennénk ki egész testre?»

«Jó lesz; vívjunk egész testre.»

«Plasztron nélkül?»

«Minek a plasztron?»

A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Milyen dicsőség volt az!

Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénynyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, a mitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét mulva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb czimborák s korán reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damaszt függönyein a czifra virágokat és azt gondolá:

«Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg czimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?

– Oh nem lehet a lelket elhagyni magától!

Elfelejtheti valaki szerelmét, el boszuját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szivét, a minőket asszony ajka nem nyujt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: «jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!» S a sors korbácsütésére a lant harmoniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!

Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy «nincs a ki megértsen!» Zeng a köveknek, mint Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi, zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy a mi érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.

Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.

«Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?»

Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszin függöny szövetén átszürődő napsugár oda világított asztalára.

Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.

Az üres papirlapon ottan hever az irótoll hónapok óta érintetlenül.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem irt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha iráshoz dűlne féloldalt s a rózsaszinü napsugárban rezgő hegyével betűket irna az alatta fekvő lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti s annálfogva azt fölemeli! Gondolá magában s aztán elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli visiója a magától írtó tollról. Rosz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet s az nap Decséryéknél ebédelt.

A herczegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főherczegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.

E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.

Arcza gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, a mit nagyon szeretné, ha valaki besugna neki.

A herczegnő volt az a valaki.

– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?

– Ah mama, szólt a grófnő szégyenkedve.

– No mutasd meg neki, unszolá őt a herczegnő; ő ért hozzá, ő illetékes biró.

– Mi az? tudakolá Kálmán kiváncsian.

– Hát mivel önnek nem szabad verset irni, mondá a herczegnő, mosolygó odapillantást vetve duzzogástól piruló unokájára: Dorothea irta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyujtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint a ki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, a míg az költeményét elolvasá.

– Én nem tudtam felőle semmit; magyarázá a herczegnő; neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem irhatja meg a költeményt, megirja ő ön helyett.

(Biz’ ez jó is lesz így, mondá magában Kálmán; én, a ki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, a ki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)

– Nos, mit vél ön róla? unszolá a birálatot a herczegnő.

Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a caesura iránt, dissonáló himcadentiák, sőt többnyire csak klapancziák, a leányágra jutott lyra erőtlen kifejezése az egészen.

Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah az egészen mást olvasott belőle.

Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival lelánczolt Prometheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanujele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.

Az imádott szív így adja tudtul a rokonléleknek, hogy vele együtt éréz, hogy szereti azt, a mit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit?

– «Nagyon szép», monda Kálmán, és ha szive sugta ezt, nem is hazudott.

– Oh nem, tiltakozék Dorothea; én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.

– Így szép, a hogy van. Aláirhatja a grófnő nevét.

– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dícsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.

– De hisz akkor ketten irnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.

– Hát álljon ott mind a kettő, mondá elhamarkodva Dorothea.

A herczegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.

– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; a minek szabályait ő nem tanulta.

Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prosodiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rim, mi az assonance; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inversiók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…

Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazitásokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenűl.

S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.

Mindennap egy-egy új költeménynyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő phantasia lángjai nem lobognak át.

De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek? csak azt, hogy versek.

Áldozat-galambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.

Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték «kis költőnőnek» czimezni enyelegve.

Ez pedig két értelmű szó: jelenthet «költőnét» is.

Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szivét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.

«Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, a hogy az én lángom lobog! Hogy megégsz tőle! Hogy elveszesz akkor!»

A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toilettek fölött s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.

A Decséry palotában is voltak, a kik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifju pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stadiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.

Azonban mind az édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.

A legifjabb főherczeg: a család kedvencze, egy őszi délután torokgyíkot kapott s a világ minden híres orvosa sem birta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.

E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse a szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.

A főherczegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábirható, hogy alcsuthi kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, a hol kis kedvenczével a napsugáros délutánokat végig enyelegte: a hol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.

A főherczegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt rábirható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, a mit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.

S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.

A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.

Miért rettegtek tőle?

Azért, mert a herczegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hizelgett nekik, csókolgatta őket, s hizelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak ő rá gondol.

A beteg gyermekek ezért remegtek a főherczegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.

Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főherczegnő, s késő éjig a fisharmonika mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Úgy sajnálta mindenki, a ki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.

Érezte tán, hogy több gyermekmesét nem fog ő regélni már senkinek.

Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulatióra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.

A főherczegnő imakönyvébe tette e költeményt s sajátkezüleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt igérte neki levelében, hogy bárminő kivánsága lesz valaha az életben, a melynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos a felől, hogy legigazabb pártolójára talál benne.

Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.

A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.

Ő fensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, a miket saját nyugalmának külön szakított volna.

A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papir szőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének butorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S a milyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozási terem is. Oldalt hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymásután érkezőket; kiket aztán ő fenségéhez egyenkint bebocsát.

Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s a szerint megitélni, ki bocsáttassék be elébb, ki utóbb? Megismerni a «grata personát», a kinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan kicsiny úr, a ki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté magát a nádornál, bebemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkivül fontos hivatal.

Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy arany kereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, himzett frakkos külföldi nagyságok; falábas obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide? s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn ő fenségénél?

«A török követ, Abdi basa.»

«Ah a török követ! No az csak hadd legyen ott hát.»

Valjon mi nyelven beszélhetnek együtt?

Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.

Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.

Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frequentia.

A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.

– Ki van odabenn ő fenségénél? kérdi stentori hangon.

A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.

– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felirva? A titkár megmutogatja szépen.

– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik? Megmutatják neki.

– Ah, a kanczellár kurirja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?

Új nevet mutatnak.

– Áh. A jászkun alkapitány deputatióval? Hadd menjen előttem a főkapitány ő fensége elé. Ki más?

A titkár hátra mutat.

– Mi? Szegény iskolamester özvegye? özvegy asszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?

Több nevet végig húz ujjával.

– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.

Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.

Épen ezek feküsznek a gyomrában. Épen ezek ellen jött a panaszát kiönteni ő fensége előtt.

Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének huzása halasztása miatt; most már a birákra került a sor.

Azokat is végig ostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik forumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.

Szégyen gyalázat ez!

Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.

Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: «ezek várhatnak».

Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.

A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, a miben most Törökország értekezik Magyarországgal.

Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azaz, hogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.

Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyujtó, huzóvonó, vérszívó prókátokról, s azokról a velük egy kézre dolgozó birákról.

– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, a ki minálunk processushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi biró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni s elküldeni három esztendőre sánczra!

Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!

Hadd egye őket a méreg.

S a méreggel való etetésben voltaképen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arcza egészen neki veresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.

De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a himzett-frakkos francziának, a ki szinte ott várakozik, a csókaorrú shabbesteklivel a hóna alatt, jó magvas francziasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb forumokig, valamennyi törvénynyel foglalkozó pharizeusok és irástudók, a kiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni ő fenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processust a hadi törvényszéki auditorokra biz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.

A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért francziául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mind azt hallgatni, a mi neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról itélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megczáfoltatnak.

Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része francziául, legnagyobb része pedig se olaszul, se francziául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai praelatus ő méltósága mindkét nyelvet érti s annálfogva ember fölötti erőt kell azon belső organumai ellen alkalmaznia, melyek a kaczagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jó kedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és arany-keresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.

Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.

– No, ugy-e magát is azok a gonosz rosz prókátorok, s azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.

Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt a felől, hogy meg fogja mondani ő fenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, a kinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; a mitől aztán a szegény asszony egészen kétségbe esik.

De mikor juthat már be ő fenségéhez az őrnagy?

Most megint érkezik a terembe valaki, a kit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár s elébe siet üdvözölve.

Mind oda néznek, az őrnagy is, ki az? Egy fiatal ember. Csinos arcz, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda? Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.

Ez a «gyerek», a kit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s a ki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.

A rosz suhancz!

S még a titkár fölkel s eléje megy.

No bizonyosan aféle kutyúpajtások. Bálczimborák! Innen az a nagy barátkozás.

Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várvavárt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.

Mindenki kiváncsi rá, a ki belépni nem látta. Török követet nem minden nap mutogatnak Budán.

Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat, turbánnak tekerve, feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai shawl, abból türkizes pisztoly-markolatok, ezüst-nyelű handzsár kandikálnak elő! Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakáltalan ficzkó, fején egy veres posztó bográcscsal, pantallonban s kék attilában: s higyje el neki valaki, hogy ő Abdi basa!

No bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekintgető, jobbra, balra köszöntgető udvaroncz, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, a mit megint senki sem ért; hasonlít a zsidóbeszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.

A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár ő fenségéhez.

Nehány percz mulva visszaérkezik s oda siet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.

– Méltóztassék bemenni ő fenségéhez.

Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak egymásra bámulnak.

Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, a mit odabenn magában beszél.

– Hát ki ez a ficzkó? s kik vagyunk mi többiek idekinn? s ki vagyok én, mind valamennyi között? «Pikk auf!» lettem őrnagy minden protectio nélkül. Lóháton megjártam Párist ezredem élén; és Nápolyt és Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhesszakállú suhancz, a ki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőcz ficzkót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?

Az őrnagy szivében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.

Az a fiatal ember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.

Vajjon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen csekély embernek?

Sátory őrnagy mondá magában:

«Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyuüteget Kulmnál!»

S a fiatal ember még mindig nem jött vissza.

Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben uszni; mint mikor a lovas-katona a lőporfüst közé rohan s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e? mikor már gyönyörüségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.

«Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba furódni akkor!»

Kivánsága beteljesült.

Azt a golyót, mely a fején átfuródik, már nem érzi az ember.

Sátory őrnagy egyszerre csak arczra bukott a terem padozatán.

Oda futottak, fölemelték. Meg volt halva.

A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt?

Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.

Kálmán csak több nap mulva tudta meg ez esetet, a mikor a megholt úr kedvencz trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.

Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.

Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.

Miről beszéltek hát olyan hosszasan?