XVII. FEJEZET.

NE VIGY MINKET A KISÉRTETBE.

A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.

Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni.

Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló jelenség.

Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy «nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne közelíts.»

Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra, lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem radicalis curának – mellvérzés ellen.

Nekem használt.

Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén; lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett; azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.

Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos szép üstökös.

Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei munkát adott.

Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például: erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz: «várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött, s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»

Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.

Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.

S a következő év csakugyan meghozta azt.

III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz sorsát.

Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.

– Barátom, Isten hozzád!

Furcsán kezdi!

– Talán már a zsebedben az előléptetés?

– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el ne mondd senkinek; mert ez államtitok.

– Tudom én ezt régen.

– Honnan tudod?

– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És igy a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.

– No azt okosabban csinálhatta volna.

– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő pénzesleveleket?

– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add át az Erzsikének magának a pénzét.

– Majd elküldöm neki.

– Én azt mondtam, hogy «add át.» Vidd el neki magad személyesen.

– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.

– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!

– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?

– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!

(Ez már hallatlan! Hogy egy szép asszony maga blaguirozzon!)

– De, édes kamerádom, becsületemre…

– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.

– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.

– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt mondja: «és én az övé lehettem volna!»

– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói természetü volt közöttünk.

– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.

– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála. Irj neki mindennap levelet a táborból.

– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni, ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy milyen sok temperamentuma van…

– Én bizony nem tudom.

– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon, már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És vigasztalni fogod.

Valósággal könyek jöttek szemeibe.

No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó, hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu publikumot.

– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az «önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet. Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.

Nagy nevetés lett mind ennek a vége.

Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.

Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő hireket.

Ez a bucsujelenet ápril végén történt közöttünk.

Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek. Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.

Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. – Kvatopil irta.

«Kedves barátom!

Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban. Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok. Ezer csókot mindkettőtöknek

Kvatopil Venczel; százados.»

De még utóirat is volt.

P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add: a mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.

K. V.

No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.

Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj meglesz.

Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová akarna is elsomfordálni.6)

Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják «és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.

S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!

Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda, fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»

Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét mulva vártam haza.

Ez még sulyosító körülmény az esetleges látogatásnál.

A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan körültekintgetve, kezembe adja.

A levélke illatos volt a zellertől, a mi közé el volt dugva.

Már a czimen megismertem az irást. Erzsike küldi.

Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.

Egyszer aztán megsokalta a várást s megszólalt:

– Választ kérek.

– Vagy úgy? Maga is itt van?

Még egyszer elolvastam a levelet.

«Kedves gyámom!

«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».

Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?

Elkezdtem alá s fel járkálni.

A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.

– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.

– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.

– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint főzök.

– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.

Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.

No már most egészen benne vagyok a veszedelemben.

Ezt a meghivást nem lehetett visszautasítani.

«Komoly ügy!» – De nagyon is komoly.

Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van. Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele, hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz vágyakat elöljék a testökben vele.

Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én ott maradok.

Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem, rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.

Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész országban.

S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!