IV. FEJEZET.

PETŐFI NÁLUNK. – TERVEK A JÖVŐRE. – MENYASSZONYRABLÁS. – KOMÉDIÁZÁS. – AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.

Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam; arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?

Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.

Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.

Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.

Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.

Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került elénk.

Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.

Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.

«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának tette meg.

Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz tanár.

Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló meghivót, de még napok előtt.

Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve családi krónikánkban):

«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok, hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».

A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.

De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»

De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép leányt.

Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.

– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.

– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.

– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!

– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a muzsikát.

(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)

– Hiszen Várady Tóni is hegedül.

(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)

– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.

– Hogyan?

– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.

– Összevesztetek?

– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?

Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.

– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?

– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.

Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.

– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.

– Engem senki sem ismer.

– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot. Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt forintot.

S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!

– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.

– Jól vagy vele?

– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.

– Megteszi azt Nagy Ignácz?

– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy ellenségem; hanem becsületes ember.

Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.

Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a zárát.

– Hát még mit irtál?

Én még egy csomagot huztam elő.

– Egy szinmüvet. «Két gyám» a czime.

– Mit akarsz vele?

– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.

– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem mégy! A darabodat add a szinháznak.

Meg kellett magamat adnom.

– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a szinmüvedet. Az is olyan ember!

Egészen rábiztam a sorsomat.

– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél olyan sokat itt falun.

– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.

– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.

Nagyot bámultam.

– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?

– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el. Ezért nem lakom már vele együtt.

De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.

Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni. A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a menyasszonyt.

Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok» kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni!

S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült; nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.

Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes præcedens lett volna. A példa tanit!

Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide kell a fantasia!

Megtaláltam a módját.

Nagy furfanggal lett az kifundálva.

Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely. Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal, lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása! Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.

Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között, a szegény rabok segélyezésére.

Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én rontottam el, hát bevallom.

Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak, természetesen, én voltam a szónoka.

A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.

Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál, vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.

Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna, de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem láttam őtet.

Végre ki lehetett tüzni a hangverseny határnapját.

Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel juratusnak.

S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. – Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.

Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó téli kabátot is az anyám rendelt számomra.

Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne. Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a Benedictinusok gvárdiánján kivül.

Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem bánom.

Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn. Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.

Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában, melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok, akkor az üres helyet mással fogják betölteni.

No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a helyembe.

De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen – hűtelenül?

No meg a szegény rabok?

Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi haladékot?

Leültem választ irni hozzá.

«Tekintetes ügyvéd úr!»

«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve válaszolni…»

Az ám, de mit?

Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni. Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? – Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az időlopásra?

A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi tőlem, «hol voltál, édes fiam?»

Én megmondtam: az Erzsikééknél.

Arra ő így szólt:

– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz azok téged csak kinevetnek.

Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.

Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom, – az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!

Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:

… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»

Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.

Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.

Irni akartam Erzsikééknek, rögtöni eltávozásom mentségére.

– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.

Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre. A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes, jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.

És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak köszönhetem.

Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt napvilágra ne hozzak.

Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még Budapesten is.

Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget, azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája, a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. – Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével, tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz, fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a megjelenését.

És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni. Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrün tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális mintázatokban.

Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még Obernyik is megbotránkozott.

Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra, eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes pártéczéduláját hozták el.

Nyugodjék békével! Nekem igen jó barátom volt.