III. FEJEZET.

AZ ÉN MESTERSÉGEM ÉS AZ ÉN KUNYHÓM.

A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is az arczképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az «ülő» ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.

– Olvasta már, Erzsi kisasszony, Petőfi költeményeit?

– Oh, a mi házunknál nem szokás olvasni.

– Miért nem?

– Azért, mert a ki mi hozzánk jár, egy sem hoz ide könyvet.

– Hát valami lapot nem járatnak?

– De igen: a «Journal des demoiselles»-t, hanem az nagyon unalmas.

– Valami magyar lapot inkább. Talán a «Pesti Divatlap»-ot.

– Majd megmondom a mamának, hogy rendelje meg. Ön is irt bele valamit?

– Igen.

– Mit?

– Egy mocsári szigetnek a leirását.

– Járt ön ott valaha, azon a mocsári szigeten?

– Nem. Csak úgy képzeletből irtam le.

– Mire való az?

– Az egy részlet a készülőben levő regényemből.

– Ah, ön regényt is ir? Minket mind bele fog irni?

– Dehogy! A regényirás nem abból áll, hogy az ember azt, a mit maga körül látott és hallott, lemásolja.

– Szeretném tudni, hogy ön hogy kezd hozzá?

– Legelőször is kigondolom egy történetnek a végét.

– A végén kezdi?

– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek kellett a közben lefolyni, a mig a történet katastrophája bekövetkezett.

– E szerint abból semmi sem igaz?

– Azaz, hogy nem «való»; de igaznak kell lenni.

– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ir? Meg fog az jelenni?

– Minden bizonynyal.

– Az igaz, önnek könnyü. Van egy gazdag nagynénje Ó-Gyallán, ha ennek egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?

– De én nem szólok a gazdag nagynénémnek.

– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez nem jó gondolat. Én ismertem már egy irót, a ki a könyvét maga adta ki, aztán faluról-falura járt vele, minden háznál rádisputált a komposszesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.

– De az én regényem nem olyan lesz, a mit a szerző maga hord el házról-házra, hanem a miért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.

Ezért aztán a szemem közé nevetett.

Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy «én most irtam valamit, a miből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy ezt elolvassák és fizessenek érte.»

– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák? A «Szerelem gyöngyei»-ért kétszáz forintot kapott.

– Mik azok a «Szerelem gyöngyei»?

– Gyönyörű költemények egy szép leányhoz.

– S megkapta azt a leányt?

– Bizony nem.

– No ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt versbe szedi, végül kosarat kap s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg huszasokkal.

Még az nap elküldtem neki Petőfi «Szerelem gyöngyei»-t és «Czipruslomb»-jait.

Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e kezébe a «Szerelem gyöngyei»-t?

– Oh igen; virágokat szárítok benne.

– De a «Czipruslombok»-ba csak bele nézett?

– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta s aztán vörös lesz az orrom.

Tovább aztán nem folytattam ezt a thémát.

Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán a mama csakugyan prænumeráltatott a «Pesti Divatlap»-ra, még pedig egész félévre.

Még ott voltam, a mikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a maga illetményét.

Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négy heti szám volt a borítékba téve.

Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek? Különösen divatképek? Hisz azért «Divatlap!» Egy divatkép csakugyan volt. A derék, hazafias érzelmű Vahot Imre, vas következetességgel törekedett a divatot nemzetiessé tenni. «No, a ki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!» Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.

A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd az álomjelenetben, kisértetektől körülvéve: Kiss Bálint hazánkfiától.

A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek fejtől, merre lábtól? Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III. Richardnak a feje a térde közé?

A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt Laborfalvy Róza, mint Gertrud királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz. Ez már érdekelte a hölgytársaságot.

– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, a minőkhöz hasonló nincsen, mondá Erzsi kisasszony.

Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hizelgő bókkal ellenvéleményt mondani: de egyszerre, mintha rögtön valami megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság szava. «Még soha sem láttam» felelém.

A negyedik számból végre egy fiatal, nyulánk, borzasfejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt irva: «Petőfi Sándor». Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi hű arczképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, a kik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyiló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: «én leszek Petőfi», a többi képei már mind azt mondják: «én vagyok Petőfi».

Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú arczkép megjelenése hirlap mellett, abban a korszakban nagy esemény volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajczár-lapok, a miknek czímlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vén asszonyt fejbe üt baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak részesültek e dicsőségben, a photographia sem volt még feltalálva s alig emlékezem rá, hogy egyéb arczképet láttunk volna berámázva, mint Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-iki országgyülés követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy ritkaság volt. Mind valamennyi arczélben: mind valamennyi hasonlított egymáshoz.

Tehát ez valódi sensatiót keltő esemény volt, hogy Petőfi arczképe megjelent a «Divatlap» mellett. Akkor ez mégis több, mint egy országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiu!

Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az általam odaküldött verses könyveket.

Erzsike azonban arra volt kiváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap szépirodalmi részében. Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott mutatványnak ez volt a czíme: «Az ingovány oáza».

– No ezt mindjárt el fogom olvasni.

Időt engedtem neki rá, csak napok mulva látogattam meg újra.

De bizony elolvasta. Azzal fogadott:

– Most már kiváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje s mi lesz a vége? Ön már tudja?

– Hogy az… angyalba ne tudnám!

– Csak a czimét nem értem. Hol van itt az «oiseau?»

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az «oáz» nem valami repülő állat; hanem egy sivatagba rejtőzött virány.

– Hát mért nem irja ön, hogy «sziget»?

Ebben ugyan igaza van.

– Apropos «sziget». Önt sokszor látom a szigeti filagoriánk verandájáról, a kertünk előtt végig sétálni; de még csak felénk sem néz; pedig elég nagy lármával vagyunk.

– Az meglehet. Olyankor nagyon el vagyok merülve.

– Mibe merülve?

– A regényemen dolgozom.

– Dolgozik? Járva?

– Úgy szoktam. Előbb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a legapróbb részletekig: s mikor leülök azt leirni, az már csak gépies betűvetés.

– E szerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végig vágtat sebes léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?

– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a pókfonalat; hallok is sárgarigó füttyöt, czinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind sug, mesél valamit, a döngő darázs kölcsön adja a szárnyát a képzeletemnek; hanem ha egy emberarczczal találkozom, az kiver a gondolataimból s egy «servus» szó szétfujja az egész fata morganámat; a míg azután újra vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem a hozzá kötött pókfonalaimat s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket: akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fakunyhójába s ott senkitől nem háborgatva, leirom azt a képet, a mi a lelkem előtt áll.

És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az elucubratioért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei kifejezése ahoz, a mit az arczképen eltaláltam.

– És ez önnek gyönyörűséget okoz? suttogá. Olyanforma, mintha az ember álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.

«Bagotay Muki úr!» jelenté az inas.

Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már mindent élvezett, a miről nekem még csak a képzeletem mesélt.

… Most már megvallhatom őszintén. Én nagyon szerettem magamat. Most már elmondhatom: nincs vetélytársam. Úgy szerettem mindig az egyedüllétet. Úgy eltudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük egymást. Mindig volt mit beszélnünk egymással. Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami elhibázott dolog. Mindig én voltam a hibás: ez a húsból, csontból álló Én; ez az éhező, élvhajhász, hiu, önhitt Én; az a másik volt az igazságban. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a szükségben megsegítőm; az itélő birám!

Az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, meg van-e még?) az volt az én legdrágább palotám, a miben valaha tanyáztam. Ott irtam meg az első regényemet.

Biz ahhoz sok kritika hozzá fér. Hogy is értene ahhoz egy ifjoncz kedély, a ki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az első munkámat mégis úgy szeretem, mint a hogy szereti minden ember az első szülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, a mik a kis kunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölcsökkel, meg egy másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet kétfelől szőlőlugas szegélyezett. A mint a vigályos lombok között átszürődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az «angol kert»-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közben a közelben a sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntöző árokban. Én a regényemnek legnehezebb részét irtam: a szerelmet. Minden ismeretlen világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet irni a mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha sziv ki nem találja, fej meg nem tanulja.

Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. Ő áll ott a kunyhóm ajtaja előtt: fehér ruha volt rajta; kék szalagra kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan leeresztve. Egy pilanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe elevenült meg. Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő alak.

– Erzsi kisasszony! Hogy jön kegyed ide?

– Hát csak így. A szép puha fűben sétálva.

– Egyedül?

– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom? Mással csak nem kisértetem magamat a szomszédba.

A kertjeink, az igaz, hogy csak egy pár száz lépésnyire voltak egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet végig szelte.

– Hát nem lát talán szivesen? Kérdé, a kunyhómba belépve.

Nekem a fejem is szédelgett.

– Oh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt szedek önnek a mi herczegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)

Ez jó czím lett volna a kunyhóból kijutásra.

– Nem jöttem én önnek a herczegszilvájáért; megloptam én azt már, mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam, hogyan csinálják hát azt a regényt.

Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a kezébe fogja s aztán megy magától a papiroson.

– Hát aztán nem néz semmi könyvbe?

– Láthatja, hogy semmi segédszerrel sem vagyok ellátva.

– No hát üljön le; majd én mellé ülök s nézem, hogyan ir.

Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A kunyhó olyan szük volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)

– De én ebben a pillanatban egy szót sem tudok leirni.

– Azért, mert én itt vagyok?

– Természetesen.

– Akkor hát olvassa el nekem azt, a mit épen most irt.

– De ez hosszú.

– Annál jobb, tovább itt maradok.

– Nem fogják kegyedet otthon nélkülözni?

– Tudják, hogy ha elvesztem, megkerülök.

A hiuság a férfinak a szarva, a minél fogva bizton meg lehet fogni. Nekem hizelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, a mit irtam. Más vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a felolvasásaimmal; csak a szülő városomban nem hallott megszólalni soha senki. «Nemo profeta in patria.»

És Erzsike nagyon háladatos közönség volt. Lehetett látni az arczán a hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arczát, úgy figyelt, a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; a hol valami megdöbbentő jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyiltak. Nem dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok hatással tudtam declamálni. Hanem egy helynél el kezdett a szavam akadozni.

– No, mi az? Nem tudja olvasni az irását?

– Igen, de még sem, talán abba hagyjuk már.

– Miért? Most jön a legérdekesebb.

– Ezt kegyednek nem akarom elolvasni.

– Micsoda? Hát irhat ön olyan dolgot, a mit egy leánynak nem szabad megtudni?

– Nem, nem. Akárki elolvashatja, csak én nem kegyed előtt.

A leány felkaczagott, de nevetésében volt valami keserüség.

– Oh, én miattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelő intézetben olyan dolgokat, minőkről ön nem is álmodott. Egyebek közt az a régi szövetség volt közöttünk, hogy minden leány, a ki férjhez megy, az intézetbeli barátnénak irni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyüjtemény volt már belőle.

– És ön is megigérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? kérdezém én, ifjúi kedélyem egész felháborodásával.

A leánynak észre kellett venni arczomon az indulatot, mert a szemeit lesüté s halkan rebegte:

– Attól függ, hogy kié leszek?

Aztán megint dévajul felkaczagott.

– Előttem fel lehet olvasni az ön szerelmes jelenetét.

Határozottabban szóltam.

– «Nekem» nem lehet azt felolvasnom kegyed előtt.

Elértette s nagyot nézett rám.

– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki fogom érte nevetni?

– Nem! Ön nem fog engem kinevetni!

– Akkor mitől fél?

– Nem félek, csak várok.

– Mire vár?

– Arra, hogy számot tegyek a világban. Én most egy zérus vagyok.

– A ki férfi, az soha sem zérus.

– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom papir az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, a minek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.

– Azt tudja ön, hogy én gazdag vagyok.

– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dusan lakomázom s a szalmaágyon édesen alszom.

– No hát nekem az is tetszik. A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épit is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De tehet angyallá, a kit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni – akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándor komédiás ponyvasátorában, a katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlettfalú vályogviskójában; és álmodnám az üdvösségről, a szalmaágyon!

S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a feje fölé csapva.

Oh, mi észvesztő szép volt ekkor!

Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?

Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.

Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt láttam őt mind azokban a helyzetekben.

Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több embert szélylyeltép, összemarczangol, mint Keletindia minden királytigrisei.

Csendesen beszéltem hozzá:

– A kit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én boldogságomat nem lopom, de kivívom. Én annak, a ki az én lelkemet megérti – a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. Az én hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelől nekem.

Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyiltak; valami csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg elveszett a tengerszem vizébe. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két karjával, megcsókolt és elfutott.

– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok eltakarták eltünő alakját.

A sárga rigó fülembe kiabálta: «bolond fiu! bolond fiu!»

És én nekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája, a kinek a gyóntató papja egy marék szénát szab ki – elfogyasztásra – vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.

És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett volna-e mind ennek kigondolatlan maradni? A helyett, hogy annyit irtam az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak irtam volna annyit, a mennyi egy bibliának a belső táblájára elfér?

Manapság egy egész utczám van szülővárosomban, a melyet nevemről kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha a helyett egy gunyhóm lenne ottan?

Sic fata tulere!

Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, a miket már egyszer hátrahagytam.