V. FEJEZET.

OLYMPI HARCZ.

Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.

Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; – néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld» vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.

«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. – Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk. – S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata, hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét, hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak, sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell kifejleszteni.

Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra. (Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami «Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.

Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást gyakorolt.

Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza, de különösen Nagy Ignácz, a kire most is olyan édesdeden emlékezem vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.

Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságu veres orr,1) de a melyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor – és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.

Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a «Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad! Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» – feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»

És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha én most valami hírhedett kritikus volnék!

Néhány nap mulva azonban új pályakör nyilt előttem; Királyi Pál felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és betörés történik, mint akkor egész esztendőben.

De volt is akkor tekintélye az ujdonságirónak! Példával bizonyítom.

Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki egy sip-utczai, újdonatuj házban egy szállást s ott volt nekem egy szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt; Szigligetiék nyáron át a budai városmajorban tanyáztak. Így én egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, a mi nekem nagyon tetszett: háborítlanul lehetett dolgoznom. – Őszszel aztán Szigligetiék bejöttek; a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.

Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve táncziskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!

Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen fel erélyesen a hatóságnál.

Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat s azonnal sietett a városkapitányhoz panaszt tenni.

– Uram! Az én szomszédságomban egy virágoskert tulajdonosa telepedett le.

– Azt hiszem, a virágnak is kell valahol nyilni.

– De azok egész éjjel tánczolnak.

– Azzal pedig senkinek sem vétenek.

– De táncz után pihennek is.

– Az meg természetes dolog.

– De igen nagy lármával pihennek!

A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet, bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.

Hanem a mint végül azt mondá Szigligeti:

– Az én lakóm, a «Jelenkor» újdondásza egész éjeken át nem tud miattuk aludni, – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány; futtatá a biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve, más meleg ágyba.

Ilyen hatalmasság volt akkoriban egy újdondász.

Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, a kik puskáztunk: Petőfi a «Pesti Divatlap»-nál, Pákh Albert a «Pesti Hirlap»-nál, magam a «Jelenkor»-nál.

De hát mire való volt ez a tábor? Azt is elmondom.

Volt egy ellentábor. Az pedig állt a «pecsovics» lapok munkatársaiból. Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban, eszmejárásban, ethikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt a «Gyülde» hada a mi «közvélemény asztalunk»-nak. Mi voltunk a radikálisok, a democraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a conservativok, a feudalisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk költészetre, azok a salonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy szépirodalmi lapjuk: a «Honderü», annak a szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy geniális bonvivant, alakra furcsa; törpe és pupos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; satyr kifejezésü arczczal, térdig érő karokkal, és a mellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.

Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási casinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéeket adott s azokon az aristocratia «arany fiatalságát» érintkezésbe hozta a müvészi körök ünnepeltjeivel. És a mellett maga körül gyüjté az írók közül azokat az érvényre jutni nem tudó féltehetségeket, a kik kínnal faragják verseiket reminiscentiákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat, bukott drámák irói, kritikusokká eczetesedve; irigyei mindennek, a mi eredeti. Ezekhez még egy importált «didaskalia» író, egy «ffy» ragasztékkal megmagyarosított nevü indigena.

Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az előharcz az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél megsemmisülésével lehet bevégződni.

Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vigjátéka, melynek főalakja egy pasquill-író, a kit Egressy Gábor maszkban, beszédmodorban, taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proscenium páholyban, a két hosszu karját kinyujtva tapsolt legjobban a jól talált képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)

Végre oly elkeseredetté vált az írói harcz, hogy Horváth Lazi kifogyott a műszavakból s a «Pesti Divatlap»-ot szerkesztőjével, íróival együtt e classicus czímmel tisztelé meg, Adelung szerint: «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten!»

Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt kellett kérni a «Honderű» szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált, ekkor Horváth Lazi azt mondá: «te engem puposnak csufolsz: most én ellőhetném a lábadat, s aztán én csufolhatnálak, hogy «te sánta!» S ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.

Kevésbbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely a szabadelvű és a conservativ lapok polemiáit befejezte. Itt Irinyinek a golyója átfurta Vidának a karját.

Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. A hogy a magán életben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely párbajjal el lett intézve, úgy a hirlapokban is félre kell tenni az odiosus themát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.

Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a «Közvélemény asztalának» matadorait s egy nyilatkozatot iratott velük alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlen egy akkor létező magyar lapba sem fognak egy betüt sem irni, hanem alapítanak egy saját organumot s abba dolgoznak. Tizen irtuk alá a pronunciamentot. Innen maradt fenn a «tizek társaságának» a neve.

Ez a strike veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. A tíz legszorgalmasabb fiatal munkatárs abstinentiája leapasztá a közönséget. A vén irókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak igérnek, de nem adnak s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.

Ellenben mi tizek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartó tanács nem adott «concessiót» új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné censorral? Protectiónk nem volt.

Végre Frankenburg volt az a bölcs, a ki megtalálta az «et capram et caules» helyes megoldását. Azt mondta: «nektek lap kell, nekem munkatárs kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele.»

Az ajánlat el lett fogadva: a tizek (Obernyik kivételével, a ki Vahothoz ment) átvették az «Életképek»-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem bizott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar udvari kanczelláriához.

Épen huszonegy esztendős voltam, midőn önálló szerkesztővé lettem.

Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a szerkesztésem alatti «Életképek» czímet viselik.

Minő kincstár.

Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem! nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay, Pálffy Albert, Lisznyay, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignácz, Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasy Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Julia, Pákh Albert, Sarolta, csupa ifju tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés, költészet, rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava egy volt: «Fel a magasba!» «Excelsior!» Mellettünk a régi gárdának a java; Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garai, Egressy Gábor, Bernát Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár.

És még akkor mind az fényes remény volt, a mi most már csak borongó emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő kavics, a min rajta járunk.

… Tehát nem voltam már Zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még «valami» is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam «okleveles köz- és váltóügyvéd.»

A diplomám nem volt ugyan «præclárumos» csak «laudábilés». A szóbeli rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a «scripturistikánál» (de szép szittya-latin szó!) a magyar stylusom nem találtatott kielégítőnek.

És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyülésén, elég ünnepélyes ok volt a szülővárosom meglátogatására.

Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két tengerszeme elé!