XVI. FEJEZET.

KATONADOLOG.

Az idyll nem soká tartott, csakhamar felváltotta az epos.

A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte, hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.

Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre. Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a buzája!

Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a tartózkodásuk helyét.

– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és feljebb.

– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva a feladott rebust.

Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a helyes megfejtésemmel.

A legjobb kedvben távoztak el tőlem.

Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak, előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet, végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten, Kalocsán keresztül megint Budapestre.

Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen lévőt) az Erzsike példájával.

Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj. Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva, ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök czivódásban a barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.

És ő ezt mind előre megjósolta magának! Mi következik még?

Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».

Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel főhadnagy.

Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a «Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák, tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!

– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot ittunk.)

– Hát rám lehet ismerni még?

Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.

De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen veres volt. Valóságos egy darab rubin.

Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette.

– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz háboruból. Ez a veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint trophæumot.

Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom rajta.

– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával. Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália, megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!

– No de hála Istennek, vége van már. Vigasztalám én.

– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?

Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag ragyogott.

– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával. Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány. Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó rólam. Főbe lőni való állapot.

Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei is. A kinek olyan kedves felesége van.

– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.

– Tudom, próbáltam.

– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba, hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret. Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.

Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.

Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra; mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.

Nem mentem el.

Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.

Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt; menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.

Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással végezé:

– Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.

Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak az igazat.

Azaz hogy, álljunk meg csak! Ugyanis háromféle «igaz» van a világon.

Az egyik «igaz» az, a mi a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.

A másik «igaz» az, a mi nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.

A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem tetszik, s a min aztán összeveszünk.

Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy «édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem kapom meg ő felségétől a szentesítést.»

No hát ezt nem mondtam el neki.

A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»

Ezt sem mondtam el neki.

Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon, hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak, elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is osztályozná Prottman.

Ez meghökkenté a barátomat.

– Hiszen én csak egy pohár punchra hivtalak.

– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól lesz vörös az orrod.

(No hát ez volt az az «igaz», a mi mind a kettőnknek tetszett.)

– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»

Nem hagyott békét, a míg ezt be nem irtam a jegyzékkönyvembe.

– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy szóval semmi spirituosumot.»

Ezt mind protokollumba kellett vennem.

– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt. Semmit többé, mint tiszta vizet.

Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről sem hallottam semmit.

Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak két csillag viselője.

– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! – Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz! Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovagló iskolát vezetem. És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»

– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.

– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan te neked volt igazad.

– A velem fentartott gyanús ismeretség?

– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.

S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami makacs remonda került volna a kezébe.

– Nem értem.

– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit? én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?» – «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani, hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom, instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz, ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg az ezredesnek.

Én erősen huzódoztam ettől az indítványtól.

– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy azokat rajtam kivül más olvasgassa.

Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.

Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.

– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten! – ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! – Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá: «Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a harmadik csillagot.

Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény visszaadta neki az életkedvet.

Hát ez a katonaélet speciálitása.

Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem kapja.