I. FEJEZET.

A TENGERSZEM. – MONSIEUR GALIFARD. – AZ ELSŐ TŰSZÚRÁS.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlik benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik a telehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek a hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldal mögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van: a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagy időváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesés amphibiumot.

Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz. Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a ki az egész várost tánczra kerekedtette.

Monsieur Galifardnak hivták.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérő szemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén volt egy nagy szemölcs.

És a mellett valóságos charmeur volt.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden porczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlan korszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetem a walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtett legyezőt felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítva tartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartotta meg a tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévaj allürjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, a ki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szeme közé nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tette annak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép, és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintóról, a min járt, s hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynak czímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak neki. A nagyságos asszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője, egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton hármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természetes következése az volt, hogy azt tehette, a mit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgy is vigyáz? S aztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt: özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbé komoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mit keresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga is szépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonban az idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő mulva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alatt foglalkozása, a mely miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán «szétszólják» őket.

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczteremből észrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteményt és frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárok utána jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett, a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vis tánczosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét a térdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásai daczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kis leányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen ficzkók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nem engedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tänzerin! Fangen sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Ez a mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnő a testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár, mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és sülyedezett, s mentől gyorsabban perdült, annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt meg biztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten sie brav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a térdemre esve: neki még a könyöke sem érte a parquettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. Semmivé voltam téve. Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült rajtam.

– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszin pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét eláruló nagy szemeivel.

– Nem! mondám. Éreztem is én azt a tűszurást akkor!

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy gombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszor körülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a garde des damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéne és társalkodónő forogna körülöttem.