II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – A DAMENWALZER. – A FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – A MÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskeméti jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra engemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor!

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazon évben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmarty és Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «A zsidó fiu.» Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre, II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az ország rendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosomba visszakerültem, már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a «patvaria», a negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember a saját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeket festettem. Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül, hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb sensatiót gerjesztett a főfiskálisnénak az arczképe, a kit a legszebb asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hát abba nem engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

Háládatlan haza!

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami Bagotay Muki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinn járt, s igen «jó partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispáni bálon; bár a meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy az előtánczosnak hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikét nevezte meg a közhir.

No, de utól is érte őket a Nemesis!

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mi határozottan nem illett az arczához. Előre örültem annak a balesetnek, a mikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mind nekem, mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyen tökéletes férfialakot csak egy regényirónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság épen a haut gout. Az arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon még semmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

No, de utolérte őket a Nemesis!

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna előtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolcz pár járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminczkettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyü feladat. Hanem hát Bagotay Muki a walzert protegálja. (A «pecsovics»!)

No, de van Nemesis!

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden táncz előtt a következő számból tiz-tizenkét tactust eljátszik, s aztán öt perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint a jelző zene megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult vele keringeni, a míg egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találták magukat a terem tulsó végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnan elindultak, a bálanya tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; a ki látta őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.

Úgy kell nekik!

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s a meghívó jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majd bementem a buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem még három-négy életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együtt vitatkoztam a «védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van!

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni. Az obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettem Erzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni kellett, az előtánczos vezényszava hangzott, «cotillon.» A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehéz lélekzéssel. (Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön, a mióta olyan híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomat megdicsérte az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyan volt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy elveszti velük a játszmát, ugy-e?

(Az úrhölgynek különös kifejezései voltak.)

Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igen is nem félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi kisasszonyt lefesthetem.

Kegyes volt beleegyezését adni hozzá.

Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor? Rögtön nem lehet, mert bál utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új tánczestélyre készülnek, el vannak foglalva; vasárnap templomba kell menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, a melyen Erzsike nekem ülni fog.

Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajjon elefántcsont lapra fessem-e az arczképet aquarellben, vagy vászonra olajban? «Az elefántcsont azért jobb, ajánlám, hogy az ember letörölheti róla egy vizes szivacscsal az aquarell képet, a mikor akarja.»

Az úrnő elérté az öngúnyt s kegyes volt azt neutralizálni ez ellentmondással:

– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké megmaradjon.

Fölöttébb le voltam kötelezve.

Ez alatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a társalgónő is helyére került: ő rá várt az általam bitorlott szék; én azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsuzni akartam; de az úrnő még feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planetájának, Bagotay Mukinak, ki tánczosnőjét hazakezelte. S egyuttal művészi minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom arczképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; a mire Bagotay Muki rögtön kész volt a bókjával.

– Ha én festeném le nagysádat: én a szivem vérével festeném.

A mire Erzsike azt felelé nevetve:

– Akkor én csupa veres lennék.

– Kérem! Nekem kék vérem van!

Óh, hogy szerettem volna a peniczilusomat az oldalába bökni: hadd lám: indigo jön-e hát ki belőle? (Az anyja bárónő volt: attól volt olyan kékhetnémje.)

A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékes ládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől.

Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, a ki bejelentsen.

Ez alatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, a mit a közvetlen szomszéd szobában beszélnek.

– Maga semmirekellő gazember! – Gyalázatos szemtelen!

Az úrnő hangját ismertem fel.

Arra egy protestáló rikácsolás felelt.

– Hol van egy bot? Kiáltá az asszonyság.

S ugyanazon rikácsoló hang válaszolt:

– Madame, vous êtes une friponne!

Szép conversatio. – Ugyan roszkor jöttem ide.

Ezenben kinyilt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a másikat tapogatva. Fájt neki.

Én hüledezve kérdezém.

– Önt ütötték meg?

A mire az boszusan felelt:

– Engem megharaptak.

Hogy az inast megharapták!

– Tessék hát besétálni a tens úrnak. Várják.

A mint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes állapot. A kinek a nagyságos asszony azokat a becsületbevágó megszólításokat osztogatja, s a ki oly becsmérlő válaszokat felesel vissza: – egy szürke papagály, a ki épen most harapta meg az inasnak a kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.

Az egész társaság lázas emotióban volt tartva. Nagy frequentia volt jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávés asztal közepén, fenyegető positióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját s egyszerre csak ott termett a kávézó-társaság közepett, a terített asztalon. «Jaj, csak a fejemre ne repüljön!» sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag fellépni. Az inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harczképtelenné tette a szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha azt a házat neki adják is. A házi asszony egy kurta spanyolnáddal ütögetett feléje, becsületsértő czímeket osztogatva; de a harczias kegyencz mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.

Mikor én velem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő arra a szavamra, hogy «csókolom a kezét, nagysám,» azt mondta, hogy «infamer Halunk». De hozzá tette: «no nem magának mondtam». – «Selber áner!» kiáltotta vissza a hős madár.

– No rhytmuscsináló uram, erre találjon cadentiát! apostrophált, egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.

Még rhytmuscsináló!

– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike, – mert a maga kezét is megharapja, aztán majd nem tud festeni.

Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz. Hátha maga lett volna az orosz kétfejü sas!

Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvü állatnak mondani?

– Add ide a fejedet!

S erre a szóra a félelmes lidércz egyszerre lehajtotta a fejét, úgy, hogy a görbe orrára támaszkodott; én aztán a mutató újjammal megvakargattam a fejét, a mi annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival repesett.

Akkor aztán ezt a második mondást koczkáztattam:

– Add ide a lábadat!

És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa három ujju lábát s a mutató ujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez nem volt elég. A mint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani. De úgy végig csinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta? «Még a boldogúlt férjem életében jutottam hozzá.» Magyarázá a háziasszony.

Végre a meghódított sphinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják: «Kokócska! Kedves Kókócska!»

Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kaliczkájába s rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén előre. Valóságos három lábu állat. S onnan egy mély bókot csinálva felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: «alászolgája!»

– No ez valóságos csoda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán állatszelidítőnek kellene lenni.

– Az leszek.

– Hogyan? Miféle állatokat akar szelidíteni?

– Embereket.

Ezt nem értette senki.

– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. – Majd meglássuk, a pictura is úgy fog-e szuperálni?

– Hogyan akarja ön azt meglátni?

– Hát így ni. – S azzal felcsiptette a szemüvegét az orrára.

– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arczképet festek, akkor nem szabad senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.

Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most nyilvános productio lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan, mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle? Egy nagy kerek asztal volt a számomra elkészítve, hogy jó sokan körül könyökölhessék s aztán dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a hunczutkát alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!

Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek; ez a festői regula. Mikor arczképeznek, nincs másnak helye az atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.

Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az ember tud valamit! Bele kellett nyugodniok, hogy Erzsike én velem egyedül üljön egy mellékszobácskában, a melynek csak egy ablaka van. Még annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a világhatás végett. És senkinek, a míg az ülés tart, bennünket háborgatni nem szabad.

Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni a képet; szennyes, közönyös színekkel; primfestésnek még én nem hallottam hírét. Ilyenkor az arczkép még nem megnézni való. Valósággal csunya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a festékládámba; miniatur mű volt. Ezuttal elég volt, ha a beállítás sikerült; az alak féloldalvást, az arcz pedig egészen szemközt; az árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkisértve; a ruházatnak az alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.

A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásában, a mikor megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. – Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.

– No, de csak szép lesz az Erzsike ebben a ruhában? – kérdezé a mama.

Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá «krapp», meg «angol lakk», «nápolyi sárga» és «velenczei fehér» és nagyon kevés «égetett okker».

– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt, – mondá Erzsike. – Egy kicsit errébb az arczát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön olyan egyenesen. – Emelje fel a mutató ujját. – Ne mozogjon annyit! – Aztán mennyi medveczukrot felfestett a képemre: azt hiszem, czigányleány leszek.

Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap vigabban fog menni a munka.

Másnap megint ott voltam, jókor ebéd után. Délelőtt dolgom volt a princzipálisomnál a patvarián. Az ember délelőtt jogtudós volt; délután művész, költő és declamator.

Ezuttal nem volt már semmi társaság a háznál. A mama, a nagynéne, a társalkodónő voltak egyedül otthon. A kép szépen haladt előre. Most már meg volt engedve a családtagoknak, hogy egyesével bejöhetnek, időnként megtekinteni a képet.

Most már aztán apróra tanulmányoztam az arczát. – Érdekes «fej». Csaknem szivalaku arcz, alul keskeny állban végződő, mely egy gödröcske által finomul kétfelé van osztva. A csigára emlékeztető ajkak, csattanó piros zománczczal; kissé fölfelé álló orr, nyughatatlan czímpákkal; gömbölyü, rózsapiros orczák, egy-egy szeplőcskével, melyeket én «fekete csillagoknak a hajnalodó égen» kereszteltem. Sűrű, tömött, gesztenyeszín haja magától langos volt s aranyzománczba játszott, phydiasi Venus-ideálként keskenyítve a legsimább homlokot s ingerkedő hunczutkákat nyújtva ki a kék eres halántékokra. (Nekem ezt ilyen részletesen kell tudnom, mert hiszen minden az ecsetem szálain ment keresztül.) – – Hanem aztán, a mi ecsettel visszaadhatatlan: az a csodálatos szempár! Az engem egészen kétségbeejtett. Azt hiszem, hogy ha valóságos művész lettem volna, nem jámbor dilettans, még akkor sem birtam volna ennek a titkát kibuvárkodni. Mikor már azt hittem, hogy hiven visszaadtam, egyet villant a szeme s kárbaveszett az egész munkám. – Utoljára megállapodtam mégis egy ábrándos kifejezésben, a mi nekem legjobban megtetszett. A három felügyelő családtag ugyan azt mondta, hogy ők ilyen kifejezést sohasem láttak az Erzsike arczán, hanem azért egyhangú volt az elismerésük, hogy az a megszólalásig el van találva.

A fej tehát készen volt, már most következik a ruha. Ez holnapra marad.

Ezen a napon préférence-parthie volt a várban, a tábornoknénál. Erzsike mamája szenvedélyes préférence-játszó volt. Naponként változott a színhely. Ő maga tehát nem volt otthon. Az unokahúg is vele ment. Annak meg más parthieja volt a fortificatio területén. Leányőrzőnek csak a nagynéne maradt a háznál. Az meg délután elszokott szunnyadni, vagy patience-t játszott.

Nem tudom, ki ügyelt fel ez alkalommal az Erzsike öltöztetésénél? Talán senki sem.

Az a kivágott, halvány rózsaszín ruhaderék egyéb napokon is elég érvényre juttatá a bájos idomokat, de ezen a napon a szokottnál is bizodalmasabb volt; nekem úgy tetszett, mintha az a tüll anglais fodor nagyon le volna csúszva a válláról – és azon is alól.

Soha a teremtő kezének szebb remekét nem lehetett látni ennél a büste-nél. S egy festőnek joga, sőt kötelessége, nem csak látni, de nézni. Kárhozatos privilegium! Nekem reszketett a kezem, azt gondoltam, a hideg lel. Pedig az üstököm izzadt. – Megjegyzem, hogy azon időkben a fiatal leányok nem viseltek vállfűzőt; ezt tánczközben, közvetlen érintés útján tapasztaltuk.

És ő látszott észrevenni a hevülésemet. A szemeiben csalfa láng lobogott; épen nem hasonlított a tegnapi képéhez. Csúfolódni látszott.

Én aztán (ezt nevezem igazán «corriger la fortune») azt tettem, hogy azt az áruló fodrot a képen helyreigazítottam: úgy, a hogy kellett volna neki lenni.

Azzal az üléssel teljesen elkészült az arczkép, a ruha is meg lett festve. Én szépen megköszöntem az önfeláldozását s mondám neki, hogy már most megnézheti a képét: készen van.

A leány felállt a karszékből s odajött a hátam mögé.

Megnézte a képet s a szemembe kaczagott.

– Ön helyreigazította a ruhám fodrát?

– Észrevette kegyed?

– Nem szeretett valamit látni?

– Nem akarom, hogy más is lássa.

– No lám, én napok óta elnéztem önt, a mint itt babrál s folyvást látok önön valamit, a mi rút, a mi nekem nem tetszik.

– Ez úgy hiszem, nem nagy megfigyelésbe kerül.

– Csak egy kis pont az egész: mint egy lencseszem.

– Mi lehet az?

– Az a szemölcs ott a jobb kezén.

A jobb kezemnek a csuklóján, épen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan dísztelen kinövés, a mit irás és festés közben mindenkinek meg kellett látni.

– Nem vágathatom le, mert épen az ütér fölött van. Mutattam egy orvosnak: azt mondta, veszélylyel jár az operatio.

– Mit ért ahoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt elvesztem én!

– Ráolvasással?

– Oh nem. Fájni fog erősen. De hát ha egy leány kiállhatja.

Ráálltam.

Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta, keresztül szúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet s a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.

És az alatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyilva s lefelé fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a dæmonok a pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.

– Fáj? sziszegé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörüsége telt benne.

– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az igen.)

– No már most elmehet vele.

… Két nap mulva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs s maradt a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz alapszínétől erősen elválva. S nekem mindennap kell látnom azt a kis fehér foltot, a mikor a kezemet az irásra teszem s mikor sokáig elnézem azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arczát látnám előtünni, a milyennek akkor láttam s aztán annak további változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.

Eddig titok volt mindez: másoknak a titka. Most már csak az enyim. A többiek nyugosznak. Elmondhatom már.