XIV. FEJEZET.

A DAEMON-CSÁB.

Ott hagytam el, hogy a hölgy valami bűbájos tekintettel nézett a szemembe.

Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tüzrakás mellé s elkezdve a hamut szétfujni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.

– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?

– A mi a féregé, mikor báb alakban van.

– Ugy-e, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, a mikor majd kivert a szobájából: pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam rémülve, hogy önre mi vár ezen az uton, vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság.

Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei megteltek könynyel.

A könnyező hölgy veszedelmes!

Én nem siettem letörülni a könyeit.

Hideg cynismussal feleltem rá.

– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a tengerészre a vizbefulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos ragálynak eshetik áldozatul; a tükörcsináló csontszuban szenved; a bányászt megöli a bányalég; a ki politikában dolgozik, azon megesik, hogy felakasztják, leguillotinozzák.

– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen, megragadva a kezemet mind a két kezével.

– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat ide, a világ háta mögé.

– De meddig tarthat ez így? Mi jövendőt lát ön maga előtt?

– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, a ki eleinte nem mer nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt, ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot s elfelejtem a dicsőségről való álmaimat. Szántok, vetek.

– Szép! És a neje?

– Ő is ide fog jönni hozzám.

– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy olyan agyaggal padlózott, nádfedelü házba, a milyenben mostan lakik?

– Palota ez, ahhoz képest, a minőben a debreczeni korszak alatt laktunk. A mikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt: annál jobban szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szivek egymáshoz, mint a nagy palotában.

– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés; azt hiszszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal, hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál! Higyje el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, a ki a müvészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.

Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.

– Én bizom a nőm igéretében, hogy engem e sulyos helyzetemből meg fog szabadítani.

– Nem tudom elképzelni, hogyan? Azt nem teheti, a mit én tehetnék Bálványossiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni: «Nem «ő» volt az, a ki márczius 15-én a szabadságot proclamálta! Nem ő irta azokat a lélekfelköltő czikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a hirlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a honvédeket Buda ostrománál, hanem én». Az ön bünét nem veheti magára az asszony.

Nevetnem kellett rajta.

– Azt nem is adnám oda!

– No de hát, tegyük fel, hogy valami utonmódon sikerülne egy nagy müvésznőnek, egy hires szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára az amnestiát: (e közben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet? Az az ég, az a föld, a mit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs se hirlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll ujból egy prókátor műhelyébe napszámos akta-másolónak, idézőlevelek kihordójának, itéletek expediálójának? vagy fordít vigjátékokat (protectio utján) ötven forintért a nemzeti színháznak; vagy fest arczképeket jó módú hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem él a felesége mellett, mint a «müvésznő férje» s elnézi, hogy vesződik egy asszony az egész háztartás terhével; végzi a legfárasztóbb munkát; játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön; félbetegen is siet a színpadra, hogy a játékdiját el ne veszítse, s a mikor egy kis pihenő ideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kis városból a másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, a mivel a zsidónéit kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mind ezt a férj elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire felrajzolja a virágokat, a miket az maga kivarr.

– Nem fog örökké így tartani, majd jönnek más idők.

– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, a mitől én legjobban rettegek. Én önt jól ismerem. Ön nem az az ember, a ki megtud nyugodni abban, hogy a mi elmult, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi volt valaha, még kevésbbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A «dicsőség gloriája!» Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, a miből egyszer kiszabadult.

Ez az asszony keresztül lát a lelkemen; olyan ügyetlen arczom van, mely soha sem tudott titkot tartani: olvasni hagy a vonásaimban, mint a nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni sem tudok; kiszámítják az arczomból, hogy mit adok, mit veszek? Ez a nő meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg viziójának összefüggéstelen motyogása.

– Hát legyen úgy, a hogy kegyed mondja. Ugy van. Olyan erős a hitem, mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha megcsal is a hitem és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, a miről álmodtam: ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. A mit Isten a lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek, vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a sirom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hustömeg minden izében. Nem vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könyre fakaszt a fájdalom, – de az utamról le nem lépek. Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek «Sajó»:4) ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.

A hölgy ijedten kapta meg mind a két karomat.

– Az Istenért, vigyázzon. Ha hátralép, lebukik a szikláról.

– De nem lépek hátra!

– Hallgasson rám csendesen. Ne jőjjön indulatba. Üljön le ide mellém. Ne féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábitó dæmon. Semmi szavam nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, a mit a lelke parancsol. Hisz én sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szivem van?

– Azt hiszem, hogy nagyon is jó.

– Lehet, hogy mindaz vétek volt, a mire szívem rávitt; őrült voltam, vak voltam, szenvedély vitt rá; de a mit ön felől éreztem, azzal a mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok s ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kivánom, hogy ön fusson tovább, fölfelé, azon a meredeken, a melyen megindult; de hát lehet-e az itt? ólomsulylyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonynyal a testén?

– Azért viselem, mert nehéz.

– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön a külföldön folytatná. A szabad Francziaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most Párisban megjelenne, a franczia irodalom koriphæusai tárt karokkal fogadnák. Ön jól tud francziául; stylusa, irásmodora, költészete szakasztott mása a franczia költőkének: önt a franczia közönség a saját költői sorába emelné s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről, szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól szabadon, egész szíve szerint s azt olvasnák milliók és milliók: a kerek világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtæus: a külföld nem hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jericho előtt.

Ah, milyen csábító volt ez a panoráma: a dæmon elragadóbb képet nem tárhatott a megkisértett Jézus elé, mint ez a nő én elém. Franczia íróvá lenni! A nemzetek legdicsőbbikének a vállára emelkedhetni! A mi itthon csak ostorpattogás a kezemből, az ott villámdörgés volna!

– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen Tardonáról átvergődjem Francziaország határáig? Keresztül a saját hazámon, Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, félázsiai öltözetben? Ez annyi volna, mint egyenesen levetni magamat a hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.

– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá? Önön kivül nem is tud róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, a kik útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen. Ön az elébb azt mondá, miért nem irom belé Bálványossy nevét és személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön és szépen megél. – Én mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán nem beszélni útközben más nyelven, mint francziául és németül. – Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van, mindkettőnk számára elég. Azt a száz aranyat, melyet Debreczenben kaptam, még most is tartogatom. Ez Párisig uri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet ott is hagyhatom, utánam is küldethetem s annak a jövedelme, szerény igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párisban, a nélkül, hogy az emigratió-cassához folyamodnék. Ha egyszer aztán elfoglalja ön a helyét a kül-irodalomban, akkor nincs szüksége önnek senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, a mit tőlem kölcsön kapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még kevésbbé cserében. Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb, mint egy proselyta, a ki a prófétájának az útját egyengeti.

Csábító volt maga a kép is, még inkább, aki azt elém tüntette.

Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki szemben jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt! Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető eszmékért!

Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok a «halo» fényívében! S az arcza olyan őszinte volt, mint egy gyermeké. Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, a kinek először nyilik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva, mintha könyörögne.

Ha csak egy hajszálnyit megingok, le kell szédülnöm ebbe az örvénybe.

Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ő vele elfutok, most én volnék a realista irók czéhmestere: mert eroticus láng, satyr véna és luxuriosus5) fantazia bennem is volt annyi, mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek irtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat s átkoznának az apák és anyák, a kiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, a mit, mint idealista író nem birtam megszerezni.

S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, a kinek minden mozdulata gyönyör, minden szava csáb, a ki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És én huszonnégy esztendős voltam akkor!

Egy józan gondolat maradt a fejemben.

– Én itt maradok a hazámban, mondám röviden.

– Mi oka van rá?

– Nem hagyom el azokat, a kik az én szavamra keltek fel, – ha a földön fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, a mit magam idéztem fel.

– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény, hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, a kik kimenekültek. Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.

Még ezt a fegyvert is ellenem fordítá!

Oh, be gyönge pánczél volt, a mi védett. Csupán egy szó.

– Szavamat adtam, hogy nem megyek el innen, mondám csendesen.

– Kinek?

– Annak, a ki szavát adta nekem, hogy fel fog itt keresni.

– A nejének?

– Igen!

– S hát aztán, ha fölkeresi?

– Akkor szabadulást fog a számomra hozni.

– Hogyan? Mi módon?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja, és mégis hiszi?

– Egész szívemből hiszem.

– És arra nem gondol ön, hogy ennek a megszabadulásnak ára is lehet?

– Ezt a gondolatot leseprem magamról, a hányszor feltámad.

– Ön hisz asszonyi hűségben, asszonyi erényben?

– Hiszek!

– Akkor ön nagyon boldog ember.

Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes tárgyakra, a miket itt-ott kifeledtem.

Majd egészen közönyös beszédet kezdett az időjárásról.

– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás.

– Talán elő lehetne már idézni a barátunkat a rejtekéből?

– Oh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő választotta magának «Ivanhoe» regényből, a hős kürtjének a szavát «wasa hóa!» Erre a szóra rögtön előkerül.

– Valóban alig tudok már rajzolni, oly sötét lesz a vidék.

– Ön tehát csakugyan vissza akar menni abba a kis faluba, oda alant?

– Igen.

– Oda talán hír se jár a világból?

– Az tetszik benne legjobban nekem.

– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, a mióta ide került?

– Semmi örvendetest.

– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok ha még nem is pletykáznak?

– A gyermekeik ruháit varrják.

– Ön talán még azt sem hallotta, hogy Petőfiné férjhez ment?

Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megczélzott mérgezett nyil; éppen oda lőve, a hol a pánczél nyilást ád.

– Mit beszél kegyed? kiálték én fel egész indulattal.

– Hát egy tényt, a mit mindenki tud.

– Petőfi neje? Hát Petőfi?

– Az elesett a segesvári csatában.

– Ki látta őt elesni?

– Egy honvédtiszt, a ki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal iróval, a ki nem olyan délczeg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben levő, jó társadalmi állásu férfi, a ki nejének nyugodalmas sorsot tud biztosítani.

Oh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden szava!

Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény Julia, hogy egy derék jó emberre bizta a sorsát. Gyermeke volt, a ki iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesujtóbb hir nem csaphatott volna le a fejemre. Martyrjaink kínhalála nem volt oly rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanukat – elfelejtik.

Hogy még Petőfit is elfelejtheti az asszony!

Az az asszony, a kit a költő lánglelke sugáraival vett körül!

Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt, csak az előtt nem, a kit imádott.

Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott biztosan Petőfi is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; hanem énnekem a poklot nyitotta meg ez a hírmondás.

Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én mi vagyok akkor? Fába szorult béka, a kinek hivatása száz esztendeig élni a fakéreg alatt!

– Nem hiszem! Nem hiszem el! Nem hiszem azt!

Kaczagott rajtam. «Vergődhetel már!»

A fejem tetejétől a sarkamig megteltem keserűséggel.

Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy másik elbukott költő elfeledi a fogadását, a mit az asszonyának tett s megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Visszatorlás ez!

A két szeme lángolt, mikor így nevetve nézett rám.

Mintha tudná, hogy megsebesített s kihívna, hogy álljak rajta boszút.

Összetörte a bálványomat! Az asszonyszívbe vetett hitet.

Egyik asszony olyan, mint a másik!

… Nem! Nem! Nem! Az enyém nem olyan.

Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam s hangosan kiáltám a völgybe:

«Wasa-hóa!»

Az erdei viszhang visszakiáltá a szót.

És nem sokára lehetett hallani oda alant a büszke refrainet.

A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a botomat, búcsúzni készen.

– A miről most beszéltünk, azt felejtsük el.

Ezt mondtam én.

– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.

«Agyiő.»

«Agyiő.»

Meg voltam felőle győződve, hogy soha sem látjuk többet egymást.

Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam hazafelé.

Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.

Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.

Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat, hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk: ott hagynak.

Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s gyászolja maga magát.

Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.

Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha senki, hol vesztem el?

Végre rábukkantam a hársas forrásra.

Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a partján sötétben is hazatalálok.

Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron», azzal a «más» hölgyével!

A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik görnyedeztek a hóburok alatt.

Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.

Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház volt.

Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.

Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett, szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.

A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak földesek.

A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott. Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.

Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással zsémbelt rám.

– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.

Én beléptem a szobába.

A befütött kályha mellett ott ült a feleségem.

A kitörő öröm minden egyebb gondolatot kitörült a szívemből.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.

Hát még is van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.

Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.

Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.

A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»

No de, most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!

De meddig vagyunk együtt?

A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.

Majd vége lesz a rabságnak!

Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél.

Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Columbus tojása.

Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben, Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot s elhozta a nevemre szóló menedéklevelet a feleségemnek.

Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.

Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és «szabadság». De hát a harmadik?

Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem:

– Hát te gondoltál-e én rám azalatt?

Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait az arczom közé vágja!