XII. FEJEZET.

TALÁLKOZÁS A «POGÁNYOLTÁR»-ON.

Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna? A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre tudnom. Senkinek sem szabad tudni.

Miért titkolják előlem?

Ah, az a sárgaszemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek!

Egy hirhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói!

Talán hatalmas urak, a kik életet és halált osztogatnak?

Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!

Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»

Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg kell tartani!

Megigértem, hogy nem megyek ki sehová.

«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem: megkisérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.

Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a kedveskéje?

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd kap hintalovat.

Épen hetedik hete volt az nap, hogy eltávozott mellőlem.

Milyen véghetetlen idő!

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás inyencz falat!

Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a «Pogányoltár»-ra.

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.

Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve, keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak.

Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről:

Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett.

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A dal folytatása közelebbről hangzott.

Most még egy női hang is hallatszott.

Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.

Tehát ketten is vannak.

A mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is.

De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyulva maga előtt, a mint ő maga a sziklára egészen fölhágott.

Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedém előtte.

Én hamarább ráismertem, mint ő én rám.

– Servus Bálványossi! Hát te hol jársz itten, a hol a madár sem jár?

Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.

– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.

Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra.

Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám tátva maradjon.

Az a női alak Erzsike volt: a tengerszemű szépség.

Hát «ez» hogy jön ide?

Hogy jönnek ezek ketten «együtt» ide?

Hogy jönnek ezek «ide» mind a ketten?

Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.

Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal:

– Az öreganyám.

Erre a élczre a hölgy elnevette magát.

És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval:

– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!

Beértem ezzel a mondással:

– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.

Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre komoly arczot ölt.)

– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem.

– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is bujdoklóban vagyok itten.

Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített hangon.

– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez derék!

Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.

– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.

Ez meg már épen dühbe hozott.

– Láttad te valaha az «Esti Lap»-omat?

– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.

Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.

– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik hetvenkedtek.

– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a rendreutasításától.

– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.

Erre megint Erzsike vette fel a szót.

– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi betapaszsza.

Bálint úr nevetett.

– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.

Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle, hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeltetni.

– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés és ágyuk dörgése mellett.

No ez elég jogczím.

Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.

Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.

– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák, a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te neked azt mind egyszer.

– Csak megérjük…

– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a sarkaiból!

Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.

Bálint az alatt deklamált a fellegeknek.

– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.

– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták közül.

– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.

– Az én furkósbotommal úgy-e?

– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert, mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle. Oceánon-túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.

Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz ebből?

Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.

– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a «Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!

Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs elővigyázaton.

Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.

– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a revolverrel!

Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval lángra szítsam a száraz harasztot.

Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.

– Mit akarsz, barátom?

– Tüzet rakok, barátom!

– Minek az, barátom?

– Szalonnát pirítok nála, barátom.

– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.

– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd oda alant?

Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután egyszerre vigan kezdett el ropogni.

Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd, már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.

Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva a kenyérre.

Erzsike is kedvet kapott tőlem.

– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát, mondá Bálintnak.

– De hátha szükségem talál rá lenni «majd»?

– Nekem már «most» van rá szükségem.

S azzal odament hozzá s elkezdett a táskájában kotorászni.

– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet. Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant. Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból volnának…

– Adja ide a szalonnát!

– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?

– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás tüneményt.

– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!

A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett volna.

– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt istenek járnak!

Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.

Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.

– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.

– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a csillagok között van.

– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.

– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, barátom, megörökíted a végkatastrophánkat egy hős balladában!

S azzal karjára emelte a hölgyet s a meredély párkányára lépett vele.

– Imádkoztál-e ma, Desdemona?

Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én szalonnát pirítok.

– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban? rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.

Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:

– Ugyan, édes Móricz…

«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer tettem. A költők kezei hosszúk.

– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton felfelé jönni?

– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?

S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól.

Rögtön letette az öléből az áldozatát.

Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!

Ő is meglátta őket.

– Bar–rátom! Az–zok zsan–zsandárok.

– Meglehet, hogy zsan–zsandárok, mert ketten vannak.

– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!

– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta megláthatták.

– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!

Erre aztán Erzsike támadt ő rá:

– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit declamált itt a hegy tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.

– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha megkapnak, veszve vagyok.

Én biztatni kezdtem:

– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.

– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.

– Hát el akarsz bujni a barlangba?

– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.

– No hát csak bujtasd el magadat.

Most aztán Erzsike szólt közbe:

– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga medvebarlangjába.

– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog. Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te feleséged.

– Azt nem mondom.

– Hát tégy akármit, nem bánom. Én te rád bizom.

– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn keresztül.

Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü kinálatot:

– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.

Ez volna a furcsa drámai fordulat.

– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat, elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk – keletnek nyugatnak.

Ebben megnyugodott.

– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.

Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a titkot semmi hatalom.

Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős ösvényig s eltünt a bokrok között.

– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával, évelődött a hátramaradt hölgy.

– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet: kettőnknek is elég lesz.

S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.

Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»

Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.

Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és szalonnán: – az én hajdani ideálommal.

Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.

Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon, azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.

De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül ide tartanak.

– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd lássák, hogy mi dolgom van itt?

Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.

A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.

Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen.

Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:

– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az egész világot telecsinálták sajttal és túróval.

Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:

– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.

Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.

– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni. Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából, elmaradt a kérés.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.

– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta, béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; mert tudtam, hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.

Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom. Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.

Azután folytatá:

– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül, hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton. Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk, annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. – Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép kedveskén ebédelnek egy tálból.

(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem gondolhattam volna ki jobban.)

– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult, egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két kezét s nekem támadt:

«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül? Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje? Szégyenlje magát».

Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.

Az mind ezalatt ott ült, az asztalra tehenkedve s nyelte a turós dödöllét.

«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt velem tenni?»

Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az asszonyra:

«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és zabálj! Majd én beszélek!»

A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is, folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte! Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»

A Péter pedig beszélt bölcsen:

«Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség. Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy «te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»

(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat, úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt tette.)

– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben, mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.

«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a feleségét, kit ő miatta elcsapott?»

«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz darab tinót; de meg nem vesztegetett.»

A szivem elfacsarodott erre a szóra.

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet. És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek; dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.

(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve. Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz tinót.)

Erzsike tovább mesélt:

Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.

«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz. Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik pofonra, a hogy gavalléros!»

(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)

– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám mérgemben.

– Hát hisz épen az a nevetni való.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még boszantóbb volt.

«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé; elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal. Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem, nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen fogja látni!

Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.

– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt bujva a tiszttartóéknál.

– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?

– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi. Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.

– Válóperünk is foly már.

– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak. Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt. Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla. Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy megestem…

Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e, vagy nevessek?

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette. Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a zarándokoláshoz?

– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák megugatják, a bika is megkergetheti.

– De én nem akarok a kastélyba menni, mondám neki.

Erre tátva maradt a szája: «Ah! Hát hová?»

– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, a merre a szél fúj.

Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:

– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból, ereszszen utamra.

Ekkor a Péter kirukkolt a színével:

– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».

(Erdők, sziklák visszhangzottak a kaczagásomtól; nem birtam visszatartani.)

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak, akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből: «Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban s ordított, mint a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel, hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól elnáspángolja.

Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett fejezve; de mi kezdődik el most?

Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.

De hát hová?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el. Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet. Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni. Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról: «Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá lenni? Kinevettetni a halálban!

Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom, megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!

Ezzel a gondolattal indultam a város felé.

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem, tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt. Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres; milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant, ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig. Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem, már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt. Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária, a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok. A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni. Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan, lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az emberárral. Mire a szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!» Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már, hanem az én szememen.)

Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:

Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására. Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás. Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett. Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony. Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte, keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én fiam?»

(Jajh! Mi esett a szemembe?)

Az asszony folytatá:

Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem, nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el mellette.

Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott. Ez igaz volt…

(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza vissza többé!)