XI. FEJEZET.

BÁLVÁNYOSI BÁLINT ÉS RENGETEGI TIHAMÉR.

A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt, szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria csizmákban.

Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni. Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas, télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az ilyen disznaja.

S ezer disznó bizony gondot ád.

Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát. Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.

Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.

Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal viseltetnek a magyarok.

A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem is tudjuk, kinek tiszteljük».

A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az álnevemen, a hogy a faluban ismertek:

– «Benke Albert úr».

– Csak nem a Laborfalvy Benke Róza művésznő öcscse? A Bebus?

– De biz az! a Bebus.

(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol az utban.)

– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára! Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?

– Úgy hallottam én is.

– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?

– Soha sem beszéltem vele.

Igaz volt az.

– Hát maga meg theatrista volt, úgy tudom.

– Az ám. Az voltam.

– Láttam is egyszer Miskolczon. Mit is játszott csak?

– A notredamei toronyőrben Claude Frollót.

– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most nem készül valami társasághoz?

– Nem tudom, van-e még valahol?

– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?

Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki «Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből ismerem.

– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja, hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.

(No még csak az kellene nekem.)

– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni?

– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske! No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most bujdosóban vannak.

– Bujdosóban?

– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.

– Mi van neki a saroglyában?

– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.

– Soha sem hallottam a hirét.

– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember. Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?

Ráhagytam, hogy az valék.

Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.

– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.

– Ahá! Így már emlékezem a nevére.

– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.

A másik testvér megerősíté a mondást.

– Ha megkaphatják, bizony elfuj a talpa alatt a szél.

– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt, őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt, kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?

El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett hajjal szolgálni a forradalmat.

– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön angazsirozni.

Ennek be kellett az utját vágni.

– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.

– S mit keres Pesten, öcsécském?

– Hát majd valami állás után látok.

Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt kvaterkázni.

E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.

Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból, góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő, mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában: ott nem kellene németül tanulni.

Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész: az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok oda?

Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?

De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza, délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona füstölgő kéményü, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul.

Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem, hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. – A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet megtalálnak, az halál fia lesz.

Október közepe is eljött.

Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.

Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre tanulni.

Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor.

Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.

A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen, visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!

Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.

Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor elmondott mindent igazán, szépítetlenül.

Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbizásával jött ide.

Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt. Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban biztosan várhatom.

Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig, a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak; mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes, jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.

Erre szavamat adtam.

Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni. Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. – Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él.

De azért nincsen semmi baj!

Él még a magyarok Istene!

Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros orczán!

Héjh – «dárum madárum!»

Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!

Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a feleségemnek.