X. FEJEZET.

A HOL A VILÁGNAK NINCSEN SZÁJA.

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor.

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, a melynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát, Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit sem ért.

A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?

Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten megáldjon»-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsis tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta. Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».

Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a hol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is ő hozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiu van: a mi pénz kerül a házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.

Idáig hát eljutottunk.

Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.

De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy fedél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a világ minden gyönyöreért.

Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.

Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánynyá lettem.

Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám voltak irva s ezen kezdődtek: «Kedves Juczim!» Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.

Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.