VII. FEJEZET.
Reading edition
VILÁGFÁJDALMAS ÁLLAPOTOK. «MARADJ, VAGY FUSS!»
Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog napokat.
Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve, anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték mégis a kedvesüket.
Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.
Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.
Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.
Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.
Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.
És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.
Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza.
Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos «Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.
De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek netovábbja.
Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges földindulás le nem dönti.
Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.
Én titkolni akartam azt; resteltem nagyon.
– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan emberekre, a kik nem boldogok.
Emlékezetes egy mondás!
Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le kezéről?»
Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre, Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.
Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.
«Férfi sorsa a nő!»
Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.
Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy «maradj».
Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én is a futó csillagok utján, a merre a többiek.
Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.
És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…
Ha a hölgy azt mondja: «fuss!»
Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról megemlegettetni».
«Maradj!» vagy «fuss!»
Ekkor azt mondta egy hang:
«Menj! De együtt megyünk!»
De ez nem a tengerszemü hölgy hangja volt.
*
Egy reggel Petőfi kaczagva ront be a szobámba:
– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogadd ezt a «Honderüt».
S kezembe adja az ellenséges lap legujabb számát.
A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. – Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok János úr és a világhírü szép hölgy között végbement. (A nevét nem olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.
Hahaha!