XXIV. FEJEZET. Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

A láthatatlan ember szinte őrjöngött dühében, mikor Kemp házából kirohant. Egy kis fiut, aki a kert-ajtóhoz közel játszott, fölkapott a földről s eldobta vagy tiz lépésnyire, ugy, hogy a szegény gyereknek eltört a csipeje. Ez után pár órára eltünt szem elől.

Senki se tudta, hová lett, mit müvelt. Csak gyanitják a később történtekből, hogy vadul vágtatva szaladt a forró juniusi napon egyenesen keresztül a réten, a hintondeani kis erdőbe, amelynek hüvös árnyában megpihent kissé és valószinüleg boszu-terveket kovácsolt. Ezt onnan gyanitják, mert délután két óra tájban szörnyü tragikus eset történt ezen a helyen.

Bizonyos, hogy lelke mélyéig fölháborodhatott Kemp árulásán, akiben annyira megbizott, hogy mindent elmondott neki, sőt szövetségesévé is akarta tenni. De egyelőre, legalább délutáni két óráig, ugy eltünt, mintha sohasem is élt volna.

Ez az elfecsérelt, tétlenül eltöltött idő azonban végzetes lett rá nézve. Mert Burdockban lázasan készülődtek ellene és Kempnek proklamációja élet-halálra szóló küzdelemre hivta föl a környék összes lakosságát. Most már mindenki tudta, hogy a láthatatlan ember nem puszta legenda és mese, hanem félelmetes ellenség, akit el kell fogni, vagy ha nem lehet, üldözni kell, meg kell sebesiteni, sőt meg is ölni mint vérengző fenevadat.

És a hajtóvadászatra készülő lakosság hihetetlen gyorsasággal szervezkedett. Például két óráig délután a láthatatlan ember még megszökhetett volna, ha fölkapaszkodik valamelyik vonatra, de két óra után ez már lehetetlen volt, mert minden személyszállitó vasut ajtai légmentesen be voltak zárva, a teherforgalmat pedig csaknem teljesen fölfüggesztették a Southampton-Winchesteri és a Brightonhorshami vonalon. És körülbelül husz mértföldnyi körben Port-Burdock körül, puskával, revolverrel, doronggal fölfegyverzett emberek cserkésztek mindenfelé, hármasával-négyesével s majd minden csapatban voltak kutyák is.

Az országutakon lovas rendőrök vágtattak végig, megállva minden ház, korcsma és major előtt, figyelmeztetni a lakókat, hogy jól zárják be a házukat s ha kimennek, vigyenek fegyvert magukkal. Három órakor bezárták az iskolákat s a gyerekek futva szaladtak haza.

Kemp proklamációját, amelyet ő csak megirt, de voltaképen Adye irt alá és bocsátott ki, délutáni öt órára már minden utcasarkon kifüggesztették. Ebben röviden minden megvolt, ami szükséges lehetett a sikeres küzdelemre: hogy nem szabad pihenni hagyni a láthatatlan embert, hogy vigyázni kell minden enni valóra, gondosan el kell zárni minden fegyvert, stb.

S a hatóság oly gyorsan intézkedett, a lakosság oly föltétlenül hitt a láthatatlan ember veszedelmes voltában, hogy még az éjszaka előtt több száz négyszög-mértföldnyi terület valósággal ostromállapotban volt… És, hogy a lakosság még nagyobb erélylyel segitsen a hatóságoknak a veszedelmes ellenség megsemmisitésében, egy szörnyü hir kelt szárnyra: a mr Wicksteed meggyilkolásának rejtélyes hire.

Ha a rémes eset mellék-körülményeiből következtetni lehet, a láthatatlan ember, mint fönt is irták, a hintondeani kis erdőbe vonult pihenni, de kora délután már ismét előjött onnan; hogy mily szándékkal, azt persze nem tudhatjuk. De, hogy semmi jót nem forralhatott, bizonysága az a vasdorong, amit nem tudni, hol szerzett s amelylyel mr Wicksteedet agyonverte.

A gyilkosság részleteiről természetesen semmi bizonyosat nem tudhatunk. Csak azt tudjuk, hogy az országut mentén, az árokparton történt, alig kétszáz lépésnyire lord Burdock kastélyának parkjától. Minden jel arra mutat, hogy a gyilkos és áldozata hevesen küzködtek; a fü körös-körül le volt taposva, mr Wicksteednek egész teste tele volt sebekkel és ütésekkel, ketté tört sétabotja csonka darabját görcsösen szorongatta még holtában is s a koponyáját valósággal péppé verte szét a gyilkos.

Ez a kegyetlenség már az őrültséggel volt határos, legkivált, ha megfontoljuk, hogy mr Wicksteed, ez az ötvennégy-ötvenhat éves ember, lord Burdock inasa, igen csöndes, békeszerető és szelid természetü volt, aki ugyan össze nem veszett volna senkivel, aminthogy soha még csak szóváltásba se keveredett senkivel a környéken… Ugy látszik, hogy a kegyetlen gyilkos utját állta a békés embernek, aki haza igyekezett ebédelni, megtámadta, leütötte a vasdoronggal s aztán őrült dühében szétverte a fejét.

De két körülmény ellene mond ennek az utóbbi föltevésnek. Az első az, hogy a hely, ahol az áldozatot találták, kivül esett mr Wicksteed utjának az irányán s körülbelül háromszáz lépésnyire volt attól az ösvénytől, amerre járni szokott. A második körülményt egy kis iskolás leánytól tudjuk, aki, midőn az iskolába ment, látta, hogy mr Wicksteed különös módon „baktatott“ a mezőn keresztül az árok felé. Ugy tett, mintha kergetne valamit, mert a botjával egyre csapdosott a földre s mind untalan előre kapott, mintha meg akarna valamit fogni…

Ez a kis lány látta őt legutoljára élve; holttestére két óra tájban akadtak rá az emberek.

E két körülményből azt gyanithatjuk, hogy Griffin nem gyilkos szándékból hordozta magával azt a vasdorongot. Lehet, hogy mr Wicksteed épen arra jött s meglátta a vasdorongot, amely megmagyarázhatatlan módon járt, libegett a levegőben… Mit sem tudván a láthatatlan emberről, önkénytelen kiváncsiságból utána szaladt a járó vasdorongnak s a kis leány ezt láthatta… Már most, ha meggondoljuk, mily hirtelen természetü volt a láthatatlan ember s különben is mily elkeseredett lehetett a Kemp árulása miatt, könnyen érthető, hogy első dühében vakon rohant rá az éltesebb emberre, akit ott menten kegyetlenül leütött és megölt.

Ám ez csak föltevés, bizonyos ellenben az hogy a hullát megtalálták az árokban s tiz-tizenöt lépésnyire tőle megtalálták a véres vasdorongot is, a bokrok közt. A fegyvernek ez az elhajitása azt mutatná, hogy Griffin, elkövetvén a szörnyü gyilkosságot, eliszonyodott és borzadva dobta el véres fegyverét. Bizonyos, hogy fölötte önző és hirtelen ember volt, de lehet hogy áldozatának – első áldozatának – láttára fölfakadt az ő sivár lelkében is a megdöbbenés, a lelkifurdalás fájó érzése, mely megutáltatta vele a kegyetlen vérontást.

Ugy látszik, hogy mr Wicksteed meggyilkolása után el is akart menni a környékről. Legalább beszélik, hogy napszállat táján többen hallották Fern-Bottom közelében, amint valaki – akit nem lehetetett látni – hangosan beszélgetve, néha nyögve, szinte zokogva sietett tova az országuton, egyenesen völgynek le a magas rozs-vetés között… De lehet, hogy ez is csak mende-monda.

Ellenben bizonyos, hogy a láthatatlan embernek csakhamar volt alkalma tapasztalnia, hogy Kemp komolyan vette az üldözést és hogy ez a vidék kezd szük lenni neki. Bármerre ment mindenütt zárt ajtókra talált s uton-utfélen olvashatta Kemp kegyetlen proklamációját… Alkonyat felé pedig erdő-mező megnépesült fegyveres emberekkel s minden felől kutyaugatástól visszhangzott a vidék.

Ez a hajtóvadászat végtelenül elkeseritette és leverhette a láthatatlan embert. Bizonyos, hogy azon a napon nem mert csinálni semmit és gondosan kerülte üldözőit, ha látta is őket valahol… Ám az éjszaka tanácsot hozott… Alighanem eleséghez jutott valami uton-módon és jól alhatott is, mert másnap ismét a régi lett… erélyes, dühös, szivtelen és önző, szóval félelmetes ellenség, aki lázasan készülődött utolsó nagy csatájára a világ ellen!