II. FEJEZET. Mr Teddy Henfrey első benyomása.

Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a falu órása.

– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat, – cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!

Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája, melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és igy szólt:

Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója leesett és mindig a VI-oson áll…

Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve kopogtatott, majd benyitott.

Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva, szundikált. A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit, ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott, hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy arcának egész alsó fele csupa száj volt…

Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.

– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?

– Az órát? – kérdezte az idegen, álmosan körültekintve.

Majd, mintha jobban fölébredt volna, dörmögve mondta:

– Az órát?… Hát csak igazitsa meg.

Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…

– Megriadtam tőle; – igy mesélte később ő maga.

– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.

– Reménylem, – szólalt meg mr Henfrey, – nem véli tolakodásnak?

– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs Hallhoz fordulva, – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos használatára.

– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné, ha az óra…

– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.

Hátat forditott a kandallónak és hátul összefogta a kezeit.

– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.

Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel haza hozza.

– Ennél hamarabb nem lehet? – kérdezte az idegen.

– Semmiesetre sem, uram, – felelte mrs Hall kimérten.

– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes voltam, hogy én föltaláló vagyok.

– Valóban, uram? – kezdett érdeklődni mrs Hall.

– S a podgyászomban sok müszer és apparatus van.

– Ezek igazán hasznos holmik, – uram felelte mrs Hall.

– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a kisérleteimet.

– Természetesen, uram.

– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta az idegen, némi elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem, ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…

– No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta magában mrs Hall.

– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…

– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még azt, hogy…

– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.

Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.

Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást, hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte, hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…

Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg is szólalt:

– Ez az idő…

– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.

– Mindenesetre, uram… egy perc az egész… Persze azt hittem, hogy…

Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte boszusan távozott.

– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…

Majd ismét:

– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért körözné a rendőrség.

A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a „Postakocsihoz“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat. Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem felöntött a garatra.

– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az ostorával.

– Vendéget kaptatok! – felelte Teddy.

Hall megállitotta a lovát és barátságosan tudakozódott:

– Hogy-hogy?… Micsoda vendéget?

– Hát vendéget… aki szobát is vett ki a „Postakocsiban“.

És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg a felesége fogadójában.

– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! – hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha… idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a nevét sem mondotta meg.

– Ugyan ne mondd! – kételkedett Hall gyanakodva.

– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most, a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem csupa kövek lesznek a ládákban…

És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:

– Jól van, öreg… Majd mindjárt a végére járok.

Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát… Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében, ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur itten; majd megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen podgyászát, ha meghozzák a vasutról.

– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, – az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.

Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal felé és nyugodtan aludt tovább.