XXIII. FEJEZET. Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

Jó időbe került, mig Kemp annyira össze birta szedni magát, hogy elmondta azt a kevés dolgot, ami az utolsó pár pillanat alatt történt. Ott álltak a folyosón, Kemp lázasan összefüggéstelenül beszélt s egyre szorongatta a Griffin ott hagyott kaftánját. Adye ezredes csak nagy nehezen értette meg a dolgok veszedelmes állapotját.

– Őrült! – dadogta Kemp. – Őrült… kegyetlen… Gyilkos!… Maga az önzés… Nem gondolt egyébre, mint a maga hasznára, a maga jólétére… Irtózatos volt végighallgatni, amit beszélt!… Durva, kegyetlen fenevad… Öl, gyilkol, ha dühbe jön… Nem törődik semmivel… Ha meg nem gátoljuk, itt is ölni fog… Rémuralmat akar teremteni… Senki se állhatja utját!… Most dühöng és jaj, akit utjában talál!

– El kell fognunk őt, – mondta Adye. – Az bizonyos… különben baj lesz… El kell fognunk!

– De hogyan? – kiáltott föl Kemp kétségbeesve.

Majd hirtelen ezer eszméje támadt és lázasan beszélt:

– Rögtön hozzá kell fognunk az üldözéshez és talpra kell állitani minden épkézláb embert… Önnek meg kell akadályozni, hogy az a gyilkos elhagyhassa a kerületet… Ha egyszer elmenekül innen, ölni, gyilkolni és rabolni fog utjában… Rémuralmat akar teremteni! Érti-e, rémuralmat!… Sürgönyöznie kell mindenfelé, hogy állják el az utakat, vigyázzanak a vonatokra, a hajókra. Fegyverbe kell szólitani a helyőrséget is… ön pedig sürgönyözzön Londonba, katonaságért és rendőrökért… Az egyetlen dolog, ami még itt tarthatja, az a remény, hogy visszaszerezheti a könyveit. Majd erről is beszélek még… A rendőrségen van egy csavargó… valami Marvel…

– Tudom, – felelte Adye ezredes; – tudom… A könyvekről is tudok… nagyon helyes… De az a csavargó azt mondja…

– Azt mondja, hogy nincsenek nála a könyvek… De a láthatatlan ember azt hiszi, hogy nála vannak… Meg kell tehát akadályozni, hogy ehessék vagy alhassék… A környéken éjjel-nappal talpon kell lennie és vigyáznia, hogy se eledele, se nyugalma ne legyen. Minden élelmiszert gondosan el kell zárni, minden élelmiszert… ugy hogy erőszakkal kelljen betörnie érte… A házakat is mind be kell zárni… ajtót, ablakot… Bár Isten esőt adna; esőt és zivatart, meg hüvös éjszakát! Az egész vidéknek vadásznia kell rá, folyton, lankadatlanul… Mondom, Adye, ez az ember halálos veszedelem, valóságos isten-csapás, ha el nem foghatjuk, oly dolgok történhetnek, hogy rágondolva is égnek mered minden hajam szála!

– Mi egyebet tehetünk még? – kérdezte Adye. – Én rögtön megyek és megkezdem az üldözés szervezését… De miért nem jön velünk ön is?… Persze, csak jöjjön!… Odalent hadi tanácsot tartunk; majd meghivom Hoppsot is, meg a vasuti hivatalnokot is… Szentuccse, a dolog fölötte sürgős és fontos… De jöjjön hát!… Az uton majd szegről-végre meghányjuk a dolgot… Mi egyebet tehetnénk még? Dobja el azt a rongyot és jöjjön!…

Adye ezredes gyorsan lement a lépcsőkön és Kemp utána baktatott. A kapu tárva-nyitva volt s a küszöbön ott állt a két rendőr, kibámulva a semmibe.

– Már elment, uram, – mondta az egyik.

– Rögtön a kapitányságra kell mennünk, – szólt Adye. – Egyiktek szaladjon és hozzon kocsit… De siess! – kiáltott a futó rendőr után.

Majd Kemphez fordulva azt kérdezte:

– Hát még mit tehetünk?

– Kutyákat kell hozatni, – mondta Kemp. – Kutyákat!… A kutyák nem látják ugyan, de megszimatolják… kutyákkal kell üldözni őt.

– Jól van, – hagyta helyben Adye. – Nem szabadna ugyan, de ebben az esetben… Én tudom, hogy Halsteadban vannak igen jó vérebek… azonnal elküldök értük… Hát még?

– Ne felejtse el, hogy az, amit eszik, mindaddig látható a gyomrában, amig csak meg nem emészti. Tehát evés után el kell rejtőznie pár órára… Ezért folyton keresni, hajszolni kell őt. Minden bokorban, félreeső zugban hajszolni kell… És félre kell tenni, el kell zárni minden fegyvert, vagy bármi olyant, amit fegyvernek használhatna… Mindent, mindent, hogy semmi egyebe ne legyen a puszta öklén kivül… Az is sok, mert félelmetes nagy ereje van.

– Jól van, – felelte Adye. – Erre is ügyelek… Hát még?

– És aztán, – szólt Kemp, de habozva elhallgatott.

– Nos aztán? – kérdezte Adye.

– Aztán, – folytatta Kemp halkabban, – üvegcserepeket kell keresztben szórni az utakon… Ez irtózatos kegyetlenség, jól tudom; de gondolja meg, hogy kivel van dolgunk!

Adye elsápadt és hevesen szivta be a levegőt a fogai közt.

– Ez embertelen dolog, – szólt rekedten, a fejét csóválva. – De mindegy!… Ha kell, hát kell!… Gondoskodom róla, hogy beszórják az utakat üvegcserepekkel…

– Az az ember kegyetlen gyilkos, – ismételte Kemp. – Én bizonyos vagyok benne, hogy mihelyt tulesett e mostani szökése izgalmain, rögtön hozzá fog látni, hogy a Rémuralmat megteremtse… Oly bizonyos vagyok benne, mint a hogy most önnel beszélgetek. Egyetlen reményünk a szabadulásra csak az lehet, hogy megelőzzük őt… Ez a Kain elszakadt az emberiségtől; tulajdon fejére szálljon a vére!