I. FEJEZET. A furcsa idegen érkezése.

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban, – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében. Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki; a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a „Postakocsihoz“ cimzett fogadóba s ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal fizet.

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal, stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le, hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt édeskésen, – ott hamarabb megszárad.

– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.

De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a fogadósnéra.

– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.

Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a teritést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Itt az ebéd, uram!

– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki nem ment a szobából.

Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna föladni az asztalra!

– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába. Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit leejtett.

Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta szikkadni.

– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.

– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.

Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz. De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját, ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…

Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan felelt:

– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…

– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a asszonyra, hol az ajtóra.

– Hát legalább a kabátot – dadogta mrs Hall.

S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött fejü idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva szaladt le a konyhába.

– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…

S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.

A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé. Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt, odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább evett.

– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, – mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok a sintérek!

Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját száradni.

– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a száját is…

Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit rá kötött, ugy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa csutoráját bedughatta a szájába.

A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen ijesztőek és üresek, mint előbb.

– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az idegen.

És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd, mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.

– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?…

S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert kétszer-háromszor is megkérdezte:

– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön megfizetem a fuvart?

Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett, remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.

– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e, uram?

De az idegent nem volt könnyü szólásra birni.

– Persze, persze, – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.

– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a hugom fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné! Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.

– Azt elhiszem, – felelte az idegen közömbösen.

– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a karját, uram, annyira oda volt!

Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.

– Igazán oda volt?

– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban! Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége lenne rá…

– Nem adná ide a gyujtót? – kérdezte az idegen – kialudt a pipám.

Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.

– Köszönöm, – felelte az idegen. – Csak tegye le…

Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az ártatlan Millie itta meg a konyhában.

Az idegen egyedül maradt a szobában és oly csöndesen viselte magát, annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…

A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent, amint ismét beleült…