IX. FEJEZET. Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember meséjében.

… Mert utóvégre is ki látta őt?

Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe, hogy a szinét se látták egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel ápolták a „Postakocsi“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.

Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket, inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.

… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán aggódtak.

És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték magukat.

Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban lódult neki…

Egyenesen befordult a templom mellett és a „Postakocsi“ felé tartott. Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi jelentőséget nem tulajdonitott.

Végre az idegen megállt a „Postakocsi“ előtt s mr Huxter későbbi állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…

– Az ott külön szoba! – kiáltott rá mr Hall.

Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, – ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel vizsgálgatott köröskörül.

Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem vette volna róla a szemét.

Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván, hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat, hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához: mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára; egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket, mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.

Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve jajdult föl, majd hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.

– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az idegent.

Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani. Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult… Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:

– Tolvaj!… Tolvaj!…

De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt, azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…