XIV. FEJEZET. A burdocki fölfordulás.

Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült. A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.

Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte, hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját is megnyeri…

Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a kerék küllői.

– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak, aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem: – „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.

Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.

– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…

A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második, majd a harmadik, a negyedik ház mögött…

– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az iró-asztalához.

De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról, melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…

S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.

Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:

– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…

* * *

A „Vörös ökör“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a szolgálattevő rendőrrel.

– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb ment a dombon, hogy szétnézhessen.

– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.

Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől, kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott, hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.

– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!… Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…

– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda lárma ez?…

Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.

– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam tőle!… S azt igérte, hogy megöl…

– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó be van zárva… De hát mi történt?

– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.

Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki hangosan kiabált, hogy ereszszék be.

– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?

Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett, egyre mondogatván:

– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…

– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. – Itt nem bánthatja.

Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az ajtót.

– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, – könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?

– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje volna, hogy már lássuk is egyszer.

Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a szemét, hogy nem lát-e valakit.

– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.

– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.

Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.

– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha akarja.

Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.

Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.

– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.

– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis aggodalmasan.

– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön, majd szivesen látjuk…

És kivette zsebéből a töltött revolvert.

– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.

– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…

– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.

– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.

Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:

– Hát jöjjön be!…

De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:

– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög eszén is tuljár!

– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…

Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét bejött; hosszu konyhakés a kezében.

– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt volt.

– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.

– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt mondják, hogy nem hallották bejönni…

– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?

– Most már be, – felelte a korcsmáros.

– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe tette revolverét.

E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…

Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha felé hurcolja…

A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.

– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.

Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és sikerült is átfognia a derekát.

– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.

Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába, mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.

Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel, aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta… A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a levegővel viaskodik.

– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.

– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra mutatott.

A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.

– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…

S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.

Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.

– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig rá akadunk a testére.