IV. FEJEZET. Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

Ily körülmények közt szállásolta be magát az idegen Ipingben s április végéig elég nyugodalmasan meg is fért a „Postakocsiban“, bár mrs Hall néha sarkára állt s a „házi rend“ érdekében néhányszor összetüzött vele. De ezek a csetepaték muló természetüek voltak, mert az idegen mindig – fizetett s ezzel mindent rendbe hozott.

Hall nem szerette a furcsa vendéget s ha csak tehette, mindig bujtogatta a feleségét, hogy adjon tul rajta.

– Várjuk meg a nyarat, – felelte mrs Hall bölcsen; – majd ha kezdenek a zöldbe csődülni a városból. Akkor majd meglátjuk. Lehet, hogy kissé terhünkre van és furcsa ember is: de pontosan fizet… aki pedig pontosan fizet, azt meg kell becsülni.

Az idegen nem járt templomba s nem igen tett különbséget hétköznap és ünnepnap közt. Nagyon szorgalmasan dolgozott mindig – ahogy mrs Hall mondani szokta. Némely napon már kora hajnalban fölkelt és bezárkózott az ebédlőbe. Máskor meg későn kelt, elherdálta az egész délelőttöt, pipázgatott, szundikált a karosszékben a kandalló előtt.

Nem érintkezett senkivel, mintha nem is törődött volna az egész világgal. Csak a természetét volt nehéz megszokni; legtöbbször oly ingerlékeny és mogorva volt, hogy egy szó is kihozta a sodrából; ilyenkor káromkodott, a fogait csikorgatta, toporzékolt, sőt néha tört, zúzott is mindent, ami keze ügyébe került. Rendes szokása volt, hogy félhangosan beszélgetett magával; – de mrs Hall akárhogy figyelt, sohse tudott megérteni semmit a beszédjéből, amelynek se füle, se farka nem volt.

Napközben ritkán ment ki a házból, de alkonyat felé néha elindult sétálni, tetőtől talpig beburkolva, bekötözve, akár szép idő volt, akár nem, ugy, hogy soha senki se látott az arcából egy krajcárnyit se. Rendesen a legelhagyottabb helyeken sétálgatott, fás, árnyékos, homályos helyeken s néha valósággal megrémitette az arra járókat, amint hirtelen elébük toppant, fején a mélyen arcába huzott briganti-kalap, szemén a két nagy, sötétkék, csillogó pápaszem… s egy este Teddy Henfrey, amint félrészegen ballagott haza, valósággal kijózanodott, midőn meglátta az idegent, aki födetlen fejjel – s micsoda halálfej volt! – toppant elébe, épen mikor a hold kibukott a felhők mögül és rásütött össze-vissza kötözött koponyájára. A gyerekek, ha meglátták őt este az utcán, bizonyosan bikával álmodtak azon az éjszakán; – s aligha lehetett volna eldönteni, hogy gyerekek félnek-e tőle jobban, vagy ő kerüli a gyerekeket állhatatosabban.

Természetes, hogy ez a furcsa külsejü és még furcsább viselkedésü idegen szóbeszéd tárgya volt Ipingben. De a vélemények nagyon megoszlottak a foglalkozása felől. Mrs Hall rendesen a védelmére kelt; ha megkérdezték, elmondta, hogy az idegen „ki-sér-le-te-ző föl-ta-lá-ló“ s minden egyes szótagot keményen hangsulyozott. Ha aztán megkérdezték, hogy mi hát voltaképen az a „kisérletező föltaláló“: méltóságteljesen felelte, hogy ezt minden „müvelt embernek“ tudnia kell s aztán megmagyarázta, hogy „a föltaláló az, aki valamit föltalál“…

– A vendégemet valami baleset érte, – szokta volt hozzá tenni, – ami elcsufitotta arcát és kezeit; s mivel rösteli ezt a dolgot, nem is akar nyilvánosan mutatkozni.

Voltak azonban, akiknek egész más véleményük volt az idegenről; többek közt az, hogy ez a furcsa ember veszedelmes gonosztevő, aki bizonyára azért kötözgeti igy össze-vissza a fejét és az arcát, hogy a rendőrség rá ne ismerjen.

Ezt a véleményt először is mr Teddy Henfrey bocsátotta világgá; – de, fájdalom! az egész környéken senki se tudott valami nevezetes bünesetről, melyet február hónapban követtek el.

Mr Gould, aki segédtanitó volt a községi iskolában, azt vélte, hogy az idegen veszedelmes anarchista, aki álöltözetben bujkál, hogy annál biztosabban gyárthassa a robbanó szereket. Hogy pedig ezt a gyanuját be is igazolhassa, a derék segédtanitó „valóságos detektivmunkát“ végzett s a saját szavai szerint „folyton leste, kémlelte az anarchistát“. Ez a „kémlelés“ azonban csak annyi volt, hogy ha találkozott az idegennel, merően farkas-szemet nézett vele, vagy pedig kérdezősködött felőle olyanoktól, akik semmit se tudtak róla.

Sok hivője volt mr Fearensidenek is, akik részint elfogadták, részint módositották a „tarka ló theóriáját“: – és Silas Durgan például azt hajtogatta, hogy az idegen rövid napon milliomos lehetne, – ha mutogatná magát; s mivel járatos volt a bibliában is, ahhoz az inashoz hasonlitotta az idegent, akinek a király – egy tálentomot adott.

Mások azonban egyszerüen ráfogták az idegenre, hogy bolond. Ennek a föltevésnek meg volt az az előnye, hogy minden más föltevés és találgatást kizárt. De bizonyos, hogy akár igy, akár ugy, mindnyájan ártalmatlan, bogaras embernek tartották az idegent, akitől nincs mit félni.

Mind amellett senki sem szerette őt. Ingerlékeny, ideges természete, amit a városi ember érthetőnek talál azoknál, akik sok szellemi munkát végeztek, nagyon szokatlan volt a nyugodt és higgadt parasztok előtt. Heves taglejtései, mozgó, szakadozott beszélgetése önmagával, makacs kerülése az embereknek, estéli sétái a sötét, árnyas helyeken, majdnem örökké lefüggönyözött ablakai, bezárt szobája, a titokteljes idegenszerüség, mely környezte: mind oly dolgok voltak, amelyek nem igen tetszettek a nyilt szivü és nyilt beszédü parasztoknak.

Ezért, ha megpillantották az idegent, már messziről kitértek előle, egyes jó kedvü suhancok pedig föltürték gallérjukat, szemükre huzták kalapjukat s utána sompolyogva utánozták, gunyolták őt, nagy gaudiumára a gyerekeknek és az asszonynépségnek. El is nevezték – „pápaszemes kigyónak“ – és miss Satcheh azon a hangversenyen, amit az iskolás fiuk fölruházására adtak, egy csinos alkalmi dalt is énekelt róla, amelynek ismétlődő végsora a „pápaszemes kigyóról“ szólt. Ettől fogva, ha az idegen alkonyatkor sétálni ment, gyakran megesett, hogy a bátrabb és vásottabb gyerekek messziről utána kiabáltak.

– Pápaszemes kigyó!… Pápaszemes kigyó!

Mr Cuss, a felcser, majd meghalt a kiváncsiságtól. A „bekötözött fejü“ már csak azért is érdekelte, mert, mint orvos, ő is konyitott valamit a sebészethez; aztán meg, ő lévén a kis falu patikáriusa is, irigykedett az idegenre, akinek, mrs Hall állitása szerint, sokkal több üvegje és „patikaszere“ volt, mint amennyit „mr Cuss valaha látott!“ Egész áprilisban és májusban leste az alkalmat, hogy valami módon szóba állhasson az idegennel, de hiába. Végre, ugy pünkösd táján megjött a kellő alkalom; – a faluban gyüjtést inditottak valami lelencházra és mr Cuss elment az aláirási ivvel a „Postakocsiba.“

Ámde ott nagy megütközéssel hallotta, hogy mr Hall még a nevét se tudja az idegennek.

– Megmondta ugyan a nevét, – magyarázta mrs Hall, de hazudott, mert az idegen nem mondta meg a nevét; – hanem én bizony nem igen figyeltem oda s aztán meg el is felejtettem azóta.

Mrs Cuss furcsán csóválta a fejét, fölment a lépcsőkön, kopogtatott az idegen ajtaján és benyitott… Belülről nagyon is hallható káromkodás felelt a kopogtatásra.

– Bocsássa meg a tolakodást, – kezdte mr Cuss… de aztán becsukódott az ajtó s mrs Hall, aki fölsompolygott a felcser után, nem hallott többet a beszélgetésből.

Körülbelül tiz percig hallgatózott s hallotta is a csöndes párbeszédet, de nem érthette meg… ekkor azonban mr Cuss hangosan fölkiáltott odabent, az idegen gunyosan fölkacagott, hallani lehetett, amint a szék odább tolódik, aztán gyors léptek közeledtek, az ajtó kicsapódott s mr Cuss megjelent a küszöbön… Az arca halálsápadt, a szemei révedezve forogtak… Meg se látta a hallgatózó mrs Hallt, csak elrohant mellette, le a lépcsőkön, ki az utcára, mintha kergetnék… Még a kalapját se tette föl… Mrs Hall meghökkenve állt egy helyben, ismét hallotta, hogy az idegen fölkacag a szobában, majd hirtelen becsapja az ajtót… Aztán csöndes lett minden.

Mr Cuss lélekszakadva sietett egyenesen a nagyon tisztelendő mr Buntinghoz, a tiszteletes urhoz.

– Elment-e az eszem? – kérdé mr Cuss bevezetés nélkül, mihelyt bent volt a tiszteletes szobájában. – Elment az eszem, mondja?… Olyan vagyok, mint az őrültek szoktak lenni?

– Mi történt önnel? – kérdezte a tiszteletes, félre téve a szent beszédet, amelyen ép dolgozott.

– Az a furcsa idegen…

– Nos?

– Adjon valamit innom! – nyögte mr Cuss és leroskadt egy székre.

Mikor fölhajtotta a pohár serryt, kissé magához tért és elmondta a tiszteletesnek, hogy ép most jön a fogadóból, ahol meglátogatta az idegent. Lihegve, akadozva, zavartan beszélt:

– Bementem hozzá és kértem, hogy irja alá a gyüjtőivet… tudja, arra a lelencházra! Mikor beléptem hozzá, alighanem hirtelen zsebébe dugta a kezeit, mert ugy ült ott a székben hanyagul hátradőlve… Tüszentett. Mondtam neki, hogy hallottam, mennyire érdeklődik a tudományos dolgok iránt. Azt felelte: – „Hogyne!“ – és ismét tüsszentett… Aztán egyebet se tett, csak tüsszentett, egyre csak tüsszögött: – irtózatosan meghülhetett valahol. Nem csoda! hisz ugy be van pólyázva mindig!… Elkezdtem beszélni a lelencházról és közben egyre néztem, vizsgáltam őt, meg a szobát. Üvegek, palackok, lombikok, mindenféle savak, vegyületek szanaszét a szobában… Látszik, hogy dolgozik és érti a mesterségét… De nekem az járt a fejemben, hogy aláir-e vagy sem?… Azt felelte, hogy majd gondolkozik a dolgon… Ekkor hirtelen megkérdeztem tőle, hogy mit dolgozik?… talán kisérletezik?… „Ugy van“ – felelte, – „kisérletezem“… „És hosszas, fáradságos a dolog?“… „Átkozottul az!“ – felelte nyiltan, tartózkodás nélkül… „Valóban?“ – kérdeztem érdeklődve. – „Bizony-bizony!“ – sóhajtott az idegen s erre, mintha csak megoldták volna a nyelve kerekét, ugy belemelegedett, hogy szegről-végre elmondott mindent; hogy van egy igen nevezetes találmánya, amelyet épen most akar tökéletesiteni… igazi csodaszer… de őrült nehéz munkával jár. Azt azonban nem akarta megmondani, hogy mi ez a csodaszer. – „Valami orvosság?“ – kérdeztem kiváncsian. – „Ez engem is érdekelne, mert orvos vagyok“… Megint tüsszentett, sőt most már köhögött is. Majd azt felelte, hogy, ha óhajtom, hát fölolvassa az előmunkálatokat… Hogyne óhajtottam volna!… Öt szerből készül; csodás hatása van: lasu tüzön kell főzni… Ekkor az ablak felé nézett, mely nyitva volt. Kint szél fujt és fölkapta az asztalán fekvő papirost… A kandallóban égett a tüz s a papiros egyenesen oda röpült… sőt égni kezdett. Az idegen hirtelen fölugrott, oda rohant, hogy megmentse a papirost… és ekkor…

– Nos? – kérdezte a tiszteletes érdeklődve.

– Kirántotta kezét a zsebéből! – szörnyüködik a felcser.

– Hát aztán?

– Hát aztán?… Nem volt keze! A kabátja ujja üres volt… Irgalmas Isten!… micsoda szerencsétlen nyomorék ez az ember! – gondoltam magamban. – Bizonyára gépkarja van s most levette. Aztán megint azt gondoltam, hogy valami boszorkányságnak kell lenni a dologban. Mert, ha nincsen semmi a kabátja ujjában, miért olyan gömbölyü s miért áll oly feszesen, mintha benne volna a karja?… Pedig, mondom, nem volt benne semmi sem. Üres volt egész hosszában; könyökig bele láttam… s valahol el is lehetett feselve a kabátja ujja, mert a likon bevilágitott a külső világosság… „Irgalmas Isten!“ – kiáltottam föl önkénytelenül… Erre az idegen megállt és felém fordult… Rám meresztette fénylő, nagy pápaszemét s aztán ránézett az üres kabátja ujjára.

– Nos aztán? – kérdezte a tiszteletes.

– Ez az egész. Nem szólt egyetlen szót se, csak nézett rám merően, az üres kabátja ujját pedig hirtelen bedugta a zsebébe. – „Épen erről a receptről beszéltem, – szólt végre vontatva, – amely amint látja, kis hijja, hogy meg nem égett.“ – Itt megint tüsszentett és egyre merően nézett reám. Én pedig, magamhoz térve megdöbbenésemből, azt kérdeztem:

– Miféle boszorkánysággal tudja ön mozgatni az üres kabátja ujját?

– Üres a kabátom ujja?

– Ugy van, üres; én láttam, hogy üres.

– Hát üres a kabátom ujja? – kérdezte vontatva. – Ön azt mondja, hogy látta, hogy üres?

Egész magasságában kiegyenesedve állt velem szemben és én is fölálltam… Ekkor lassan hármat lépett és közvetlenül az orrom előtt állt… Megint tüsszentett s nekem ugy rémlett, hogy a fogait csikorgatja. Meg sem moccantam, ámbár akasszanak föl, ha bárkit ki nem hozna sodrából ez a bekötözött fejü pápaszemes kigyó, mikor oly lassan, fenyegetőleg közeledik az emberhez.

– Ön azt mondja, – kérdezte ismét, – hogy üres a kabátom ujja?

– Mindenesetre.

Ekkor megint nagyot tüsszentett és merően, szinte kihivóan kapcsolta arcomba a pápaszemét, mely félelmesen villogott… Majd ismét kivette kabátja ujját a zsebéből s a karját lassan emelte fölfelé, mintha megint meg akarná mutatni nekem… Lassan, nagyon lassan emelte a karját s én ujra bele néztem az üres kabátja ujjába… Egész száradt volt; – egész száradt!

– Nos, – mondtam, a torkomat köszörülve, – nincs benne semmi!

Mondanom kellett valamit; nem birtam türni a néma csöndet. És kezdtem félni is… Mert jól láttam, hogy nincs semmi a kabátja ujjában… ő pedig lassan kinyujtotta felém ezt az üres kabát-ujjat… nézze, igy, mint most én a karomat… mig a kabát-ujja csak hat-hét hüvelyknyire lehetett arcomtól… Furcsa, ijesztő volt látni ezt az üres kabát-ujjat, amint egyenesen felém meredt!… Aztán pedig…

– Nos, aztán?

– Nos, aztán… valami… nem tudom, hogyan… de ép olyan volt, mint egy hüvelyk és egy mutató ujj… megcsipte az orromat.

Mr Bunting hangosan fölkacagott.

– Nem volt a kabátja ujjában semmi! – ismételte mr Cuss s a hangja szinte sikoltott, amint ezt a szót kiáltotta, – „semmi!“ – Hiába nevet ön, bizony nincs ezen mit nevetni!… S mondhatom, engemet annyira megijesztett, hogy durván félre taszitottam üres kabátja ujját és sarkon fordulva lélekszakadva szaladtam ki a szobájából…

A felcser elhallgatott. Kételkedni se lehetett azon, hogy ijedelme alapos és való. Összetörve, megsemmisülten ült a székben s még egy pohárral fölhajtott a kitünő tiszteletes silány sherryjéből.

– Mikor félre taszitottam a kabátja ujját, – folytatta Cuss, – határozottan éreztem, van benne valami… mintha a karja lett volna benne, pedig jól láttam, hogy üres volt.

– Nem lehet az! – mondta mr Bunting kételkedve.

– De mondom, hogy ugy volt!… Éreztem, hogy van benne valami; pedig a magam szemével láttam, hogy üres volt!

Mr Bunting elgondolkozott és gyanakodva nézett Cussre, hogy nem tréfál-e?… De a felcser oly komoly volt, hogy sértés lett volna föltenni róla a tréfát.

– Ez nagyon furcsa eset! – szólt végre a tiszteletes elkomolyodva.

– Ugy van: nagyon furcsa eset! – ismételte a felcser, mély meggyőződéssel.