III. FEJEZET. Az ezer-egy palack.

Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is, – még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: – egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki kiváncsiságból turkált benne.

Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy hogy megint semmi sem látszott az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal, hogy melyik ládát emeljék le először.

Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára, mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.

– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig vártam rájuk.

De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni, hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.

– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem szerette a kutyákat.

– Coki! – rivalt rá Fearenside is és fölkapta az ostorát.

Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet, s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.

Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a szobájába.

– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan leste gazdája minden mozdulatát.

– Bujj elő, hitvány! – orditott rá Fearenside. – Majd megtanitlak…

Hall bámészan nézett az idegen után.

– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha megnézem, mit csinál.

Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a feleségével.

– A kocsis kutyája megharapta, – magyarázta neki röviden.

És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.

A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…

De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.

Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „Postakocsi“ udvarára. Ott már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket! – ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:

– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.

Mr Hall, megállván az utolsó lépcsőn, lebámult a kis csődületre és szinte el se hitte azt a különös dolgot, a mi odafönt történt vele. Aztán meg a szótárban se igen volt elég szó az eset körülményes elmondására.

– Azt mondja, hogy semmi se köll neki, – felelte a felesége kérdésére. – Legjobb lesz, ha behordjuk a podgyászát a házba.

– Ki kellene égetni a marást, – tanácsolta mr Haxter, – kivált ha nagyon tüzes a seb.

– Mindjárt föl is megyek és megmondom neki, – szólt mr Hall.

És már indult is, de a kutya megint morogni kezdett.

– Miféle csődület ez? – kiáltott föl haragosan s ismét ott ált az idegen a küszöbön, a gallérja fölhajtva, kalapja a szemébe huzva, hogy megint semmi sem látszott az arcából. – Csak rajta, hordjátok föl a podgyászomat minél előbb…

A fuvaros észrevette, hogy az idegen más nadrágot és keztyüt huzott.

– Nagyon megharapta? – kérdezte tőle Fearenside részvéttel. – Igazán sajnálom, hogy ez a dög kutya…

– Nem tesz semmit! – vágott közbe az idegen. – Még a bőrömet se karcolta föl… Hordják már ezt a holmit?!

Aztán magában káromkodott; legalább mrs Hall, aki közel állt hozzá, azt mondja, hogy hallotta.

Mihelyt az első ládát fölvitték szobájába, az idegen rögtön neki esett és lázasan szedte ki, ami benne volt, közben szerteszórta a szalmát a földön, szőnyegen, nem csekély bosszuságára Hall asszonyságnak, aki álmélkodva nézte, hogy kerülnek napvilágra a ládából a kisebb-nagyobb üveg-palackok, az egyik fehér, a másik szines, az egyik gömbölyü, a másik négyszögletes; – tele mindenféle porral, folyadékokkal, akárcsak a patikárius üvegjei, melyek egyik-másikában méreg is van…

Aztán az egyiknek parafa-dugója, a másiknak üveg-dugója volt, a harmadiknak a szája meg csak ugy volt bekötve; hasas és lapos üvegek egész hadserege, melyeket az idegen, mint a katonákat, szépen sorba állitott az almáriom, a mosdó-szekrény, könyv-állvány tetején, az asztalokon, a polcokon, szóval mindenütt a szobában, ahol csak egy talpalatnyi hely volt.

Bizonyos, hogy a bramblehursti patikárius boltjában se volt ennyi üveg: talán még a fele se; ugy hogy öröm volt rá nézni amint szép sorjában álltak egymás mellett. S mikor a hat láda mind üres volt s a szobában térdig lehetett gázolni a szétszórt szalmában, még előkerült egy igen finom patikus-mérleg, meg néhány furcsa üveg-edény, aminőhöz hasonlót mrs Hall se látott eddig; – vegyi kisérletekhez való göregek és lombikok.

S mikor az üvegek mind ki voltak rakva, az idegen rögtön dolgozni kezdett, mit se törődve a sok szeméttel, sem avval, hogy a tüz már kialudt a kandallóban, – sőt még a többi ládákkal sem, melyekben a könyvei, ruhái s egyéb jószágai voltak.

Midőn mrs Hall fölvitte az ebédjét, ugy el volt merülve munkájában, hogy észre se vette, mikor az ajtó kinyilt; épen csöppenkint öntött valamit az egyik palackból a lombikba s csak arra rezzent föl, hogy mrs Hall, kissé talán nagyon is zajosan, összekotorgatta a sok szalmát, szemetet.

Félig arra forditotta a fejét, de aztán ismét elkapta. De mrs Hall látta, hogy a pápaszem nem volt az orrán, mellette hevert az asztalon; s ugy tetszett neki, hogy az idegen szemüregjei egészen üresek… közben az idegen gyorsan föltette a pápaszemét és nyersen szólt rá mrs Hallra, a ki épen panaszkodni akart a sok szemét miatt:

– Szeretném, ha kopogtatna, mielőtt betér hozzám.

– Kopogtam uram, de ugy látszik, hogy…

– Lehet, hogy kopogott. De ebben a fontos munkában… valóban nagyon fontos és sürgős a munkám… minden csekélység izgat és megzavar…

– Ön pedig bezárhatja az ajtót akármikor, amikor csak tetszik.

– Ez nagyon okos gondolat, – felelte az idegen.

– Hanem ezt a szalmát… Ha megengedi, uram, kérni fogom…

– Ne kérdezzen semmit. Ha nem tetszik önnek a szalma, a rendetlenség, irja be a számlába, megfizetem…

És mrs Hallnak ugy tetszett, hogy az idegen ismét dörmögve szidja őt. S oly mérges és fenyegető volt, amint ott ült az asztalnál, egyik kezében a palack, a másikban a lombik, hogy mrs Hall valósággal megijedt tőle. De, elszánt asszony lévén, nem akarta hagyni a jussát, hanem megkérdezte:

– Mit tetszik tehát gondolni: mennyit számithatok…

– Egy shillinget… számitson egy shillinget. Egy shilling talán elég lesz?

– Ahogy parancsolja, – felelte most Hall s buzgón teriteni kezdett. – Ha ön meg van elégedve, természetesen…

Az idegen egyszerüen hátat forditott neki és feleletre sem méltatta.

Ebéd után pedig magára zárta az ajtót és egész délután dolgozott, még pedig, ahogy mrs Hall mondta, majd mindig a legnagyobb csöndben. Egyszer azonban tompa puffanás hallatszott szobájából s az üvegek összecsörrentek, mintha nagyot ütött volna öklével az asztalra, aztán földhöz vágott egy üveget és gyorsan föl s alá futkosott a szobában.

Mrs Hall, aggódva, hogy valami baj történt, fölszaladt az ajtóhoz, de nem mert se kopogni, se benyitni, csak kivül hallgatózott.

– Nem folytathatom! – döhöngött az idegen odabent fogcsikorgatva. – Nem mehetek tovább!… Háromszázezer… négyszázezer!… Irtózatos!… Végem van!…

De bent az ivóban valaki – „’csés jó napot!“ – kivánt és most mrs Hallnak kénytelen-kelletlen abba kellett hagynia a hallgatózást. Mikor az alkalmatlan vendéget kiszolgálta és ismét fölment a folyosóra, már minden csöndes volt. Az idegen szorgalmasan, nyugodtan dolgozott tovább.

Mikor mrs Hall fölvitte este a teát, meglátta az összetört üveget a tükör alatt s a szőnyegen a nagy foltot, mit a kiömlött folyadék hagyott rajta. Szemrehányóan figyelmeztette az idegent a kárra.

– Irja be a számlába! – csattant föl az idegen hevesen. – Az isten szerelmére ne üldözzön evvel is! Ha kárt teszek, irja be a számlába és ne bosszantson engem.

Evvel tovább jegyezgetett a füzetbe, mely előtte állt és rá se nézett többé Hall asszonyságra.

* * *

Fearenside és Teddy Henfrey együtt iddogáltak az ipingi sörházban, jó késő délután. Egyszerre csak Fearenside rejtélyesen megszólalt:

– Hallod-e, koma?…

– Hallom, – felelte Teddy Henfrey.

– Tudod, arról a furcsa vendégről akarok beszélni, akit a kutyám megharapott…

– Hát aztán?

– Hát aztán?… Mondom, hogy az a fickó szerecsen. Legalább a lábszárai feketék.

– Honnan tudod?

– Mert láttam azon a likon át, amit a kutyám szakitott a ruháján… Sem fehér, sem piros volt a husa, hanem fekete… olyan fekete, mint a kalapom.

– Szentuccse, igazad lehet! – Hagyta helyben Teddy. – Bizonyos, hogy fura fickó… Az orra olyan fényes és piros, mintha pingálták volna!

– No látod! – mondta Fearenside. – Én is ugy láttam s meg is mondom neked, hogy mit gondolok. Olyan lehet ez az ember, mint a tarka ló: hol fekete, hol fehér, egyszóval foltos. Aztán bizonyosan szégyenli, hogy ilyen. Aféle mulatt lehet, aki felében fehér, felében meg fekete… Tudok én ilyen esetről, mert már hallottam. Aztán meg igy van a lovakkal is; – pejkancának, fehér ménnek tarka lesz a csikaja.