XVII. FEJEZET. A láthatatlan ember theoriája.

Kemp ijedten szaladt föl az emeletre és hevesen kopogott.

– Mi történt? – kérdezte, mikor a láthatatlan ember beeresztette.

– Semmi.

– Semmi?… Hát az a zaj?… a csörömpölés?…

– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.

– Ugy látszik, ön nagyon indulatos természetü?

– Bizony az vagyok.

Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó cserepeit.

– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…

A láthatatlan ember nagyot káromkodott.

– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.

A láthatatlan ember leült az ágyra.

– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, mikor látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.

Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a dolgozószobába.

– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell tudnom az ön láthatatlanságáról.

Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában, mely csodás módon libegni látszott a levegőben.

– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az asztalkendőt.

– Önnek talán igen, – szólt Kemp kacagva, – de nekem?…

– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás, hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.

– Chesilstoweban?

– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem, de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »fény« megbabonázott.

– A fény?

– Az… A fény fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész, amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. – Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!

– Akkor is, később is! – felelte Kemp sóhajtva.

– Mint hogyha a tudomány kielégithetné az embert bármily tekintetben is!

– Igaza van! – sóhajtott Kemp ismét.

– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam, mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett, elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint – kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési indexével.

– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy… Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik, láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az emberi testet láthatatlanná tegye?

– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre. Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.

– Még most sem értem, – csóválta Kemp a fejét.

– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik, vagy visszaverik a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók. Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt, – nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és visszasugárzás csekélyebb rajta…

Kemp álmélkodva hallgatta Griffin szavait.

– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá tenni őt?…

Griffin neki melegedve folytatta:

– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a hidrogén se látható a levegőben.

– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma már minden iskolás gyerek tudja.

– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a láthatatlan ember. – Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük, sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai, szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…

– Ez is igaz, – hagyta helyben Kemp.

– Ámde ha ezt a fehér, porrá tört üveget vizbe teszszük, legott eltünik… láthatatlan lesz! Mert a porrátört üvegnek és a viznek fénytörési indexe majdnem ugyanaz és a fény csak kevéssé törik meg, midőn egyik anyagból a másikba megy át.

– Természetes! – kiáltott fel Kemp érdeklődve.

– Ha ez természetes, – folytatta Griffin, – akkor természetes az is, hogy minden test láthatatlan lesz, mihelyt oly anyagba, környezetbe helyezzük, amelynek fénytörési indexe azonos az övével. Tehát, például, a porrá tört üveg a levegőben is láthatatlan lenne, ha fénytörési indexét valami módon egyenlővé tennők a levegő fénytörési indexével… Igaz-e, Kemp?

– Igaz, igaz… Csakhogy az emberi test nem porrá tört üveg!

– Persze, hogy nem az, – felelte Griffin – mert még sokkal áttetszőbb!

– Ostobaság!

– Micsoda?… S ezt ön mondja… orvos létére?… Csodálatos, hogy felejt az ember! Tiz év alatt igy elfeledte, amit a fizikában tanult?… Jussanak csak eszébe mindazok a testek, amelyek áttetszők, bár nem látszanak annak… Például a papiros: csupa áttetsző rostokból készül s csak azért fehér és nem áttetsző, mert rostjai közé levegő szorult: de ha e rostok közeit kitöltjük – teszem azt, olajjal – ugy, hogy a fénytörés és a fényvisszaverődés csökken, mindjárt oly áttetsző lesz a papiros, mint az üveg… De nem csak a papiros lesz ilyen, hanem a gyolcs, a gyapot, a posztó, a fa, a csont, Kemp, a hus, Kemp, a haj, Kemp, a körmök, Kemp, az idegek, Kemp: szóval az egész emberi test, Kemp… Kivéve a vér vörös szinét és a haj, a szőrök festékanyagát… Mert az emberi test legnagyobb része, az eleven ember rostjai általában ép oly áttetszők, – vagy ha jobban tetszik: átlátszók, – mint a viz.

– Persze, persze! – kiáltott föl Kemp izgatottan. – Hisz épen az éjjel gondolkoztam ezen… s eszembe jutottak a lárvák, a kocsonyás-testü puhányok, a naupliusok meg a tornariák…

– Na lássa!… S én tudtam mind ezt már Londonban; de nem árultam el titkomat senkinek… Hobbema, a tanárom, – hisz ön is ismerte, mily becstelen irodalmi kalóz volt! – folyton lesett, vizsgált mindnyájunkat, hogy meglopja fölfedezéseinket, ha kisérletezés közben rájönnénk valamire… Vigyáznom kellett hát, hogy észre ne vegyen semmit s ezért csak lassan, titokban dolgozhattam… De nem törődtem vele; ugy is azt akartam, hogy ne tudjon senki a dolgomról, még csak egészen tökéletes nem lesz; akkor egyszerre, hirtelen állok elő vele s egy csapásra világhirü ember leszek.

– Hihetetlen! – dörmögte Kemp elhülve.

– Hihetetlen, de mégis igaz? – felelte Griffin. – És a véletlen szerencse, mely annyi nagy fölfedezésnek főmestere volt, nekem is segitségemre jött…

– És mi volt az?

– Ah, hogy mi volt az?… Hát ez: Ön tudja, hogy a vér vörös szinét a benne uszkáló testecskék okozzák… Nos, ezeket a testecskéket át lehet változtatni fehérré, anélkül, hogy ez bármi módon ártana szervezetünknek, vagy gátolná, csökkentené a vörös vértestecskék élettani funkcióját.

Kemp hihetetlenül meglepetve kiáltott föl, mialatt a láthatatlan ember fölkelt s izgatottan járkálva folytatta.

– Értem a csodálkozását. Jól emlékszem arra a nevezetes éjszakára… késő éjszaka volt, mert rendesen olyankor dolgoztam, mikor tudtam, hogy senki se zavarhat; s egyszerre csak átvillant agyamon a bóditó gondolat… Egyedül voltam a tágas laboratoriumban s csak a gázlángok halk sercegése hallatszott a csöndes éjszakában… „Láthatatlanná tehetnék akármily állatot: egész testét, kivéve a hajában, szakállában levő festékanyagot… Magam is láthatatlan lehetnék“… És hirtelen görcsösen összerándultam örömömben; hisz albino voltam, csuf arcu, idétlen fiatalember, akitől még tanulótársaim is önkénytelenül borzadtak… Rettenetes dolog volt ez!… Oda támolyogtam az ablakhoz és kibámultam a csillagos éjszakába… „Láthatatlan lehetnék!“… mondogattam magamban gépiesen…

Kemp szinte rémülten bámult rá Griffinre, aki sóhajtott és álmodozva folytatta:

– Azt gondoltam, hogyha megtehetném ezt, valósággal fölébe kerekedhetném felebarátaimnak… Szemeim látták, elmém megsejtette a roppant előnyt, mit a láthatatlanság adománya biztosithatna… A rejtélyességgel járó borzalom, a korlátlan szabadság, a roppant hatalom… Gondolkozzék csak rajta!… És én a csuf külsejü albino, a nyomorral küzködő szerencsétlen tanárjelölt lehetnék ilyen; hirtelen, máról holnapra!… Feleljen őszintén, Kemp, feleljen őszintén… Nem tántorodott volna meg-e ön is?…

Elhallgatott; de midőn Kemp nem felelt, kissé idegesen folytatta:

– Bizonyára mindenki rávetette volna magát erre a fölfedezésre… Épen ugy, mint én… Három álló esztendeig dolgoztam rajta irtózatos, egetvivó erőfeszitéssel… S valahányszor fölkusztam egy-egy szédületes meredekre, megint egy másikat pillantottam meg, amely még magasabb, még szédületesebb lett… A sok részlet, a sok figyelmen kivül hagyott apróság!… És a csüggedés, a kétségbeesés!… És ráadásul Hobbema, aki folyton lesett, kémlelt és egyre kiváncsian zaklatott, hogy mikor teszem már közé rejtélyes kutatásaim eredményeit… Oh, Kemp, bizony-bizony mondom, hogy irtózatos küzdelem volt!

– És mi lett a vége?

– A vége?… A vége az lett, hogy három esztendei képtelen erőfeszités után rájöttem, hogy a titkomat nem valósithatom meg… Lehetetlen volt, – lehetetlen!

– Hogy, hogy? – kiáltott föl Kemp elbámulva.

– Nem volt pénzem! – felelte a láthatatlan ember s az ablakhoz menve, kinézett a csöndes, verőfényes vidékre.

Majd hirtelen megfordult és rekedten mondta:

– Aztán… aztán… megloptam apámat…

Kemp hevesen fölkiáltott és fölugrott; Griffin pedig halkan, szinte suttogva tette hozzá:

– A pénz nem az övé volt… s midőn nem tudott beszámolni a más pénzéről – agyonlőtte magát.