VI. A JÁMBOR EMBER ÉS SZOLGÁJA.

A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá, tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.12)

Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak, önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.

E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat, hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára; de mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek a szultánnak, hanem pénzt.

Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön, azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul avagy csak egy tallér fog is hiányzani.

Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.

– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.

– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van, a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent teljesíteni fogunk.

– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?

Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz:

– Megteszi azt egyszer a hazért, Paskó uram.

Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.

– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.

Paskó felemelé szép becsületes arczát s mosolyogva válaszolt:

– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle nem fél.

– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.

– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.

– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó, különösen mosolyogva.

– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt. Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért, hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út és az ottani mulatás költségeire.

– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának, háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok vagy háromszázat belőle…

– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett rá kegyelmed!

– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre meggazdálkodom azt.

A fejedelem felugrott székéről.

– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem fogok megfeledkezni kegyelmedről.

– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s nem kivánok érte jutalmat.

A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt, ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa, azonnal sietve eltávozott.

Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.

Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet, a másvilágon végződő útra.

Hárman vannak együtt: ő, neje és János, az öreg szolga.

Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi magát, de hallani nem.

Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.

A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel, háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor jobbra-balra.

– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez fordulva.

A szép Berta asszony előbb meggondolja magát, ha feleljen-e?

– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok; két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék vissza.

– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás, szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.

– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?

– Jól van, jól, édes lelkem! szólt Paskó szeliden. Hisz én nem kivánom, hogy értem áldozatot tégy; csak ne indulatoskodjál; látod, már is oly ingerült vagy.

– Mostani betegségemnek is egyenesen az az oka, folytatá a nő, hogy egész Stambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúban és olajban főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak rágondolok is.

– Édesem, ne ingereld magadat, hisz nem viszlek magammal.

De az asszony csak nem hagyta magát kihozatni a themájából.

– Épen most hallom, hogy Pérában a dögvész is kiütött.

– Az reád nézve mindegy, miután te nem jösz oda, felelt némi kis élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony daczosan felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a férj került alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének s megcsókolva kezét. Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek lenned.

– Igen! beszélt a nő sírva fakadva; te nem hiszed, hogy én beteg vagyok, te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem, mint a gyermekkel: pedig ha tudnád, mennyire oda vagyok, más feküdnék régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi bajom, de te csak kinevetsz vele.

– Lelkem, édes szívem; szólt Paskó s a köny csaknem kicsordult szeméből; hogyne hinném én, hogy beteg vagy, hogyne aggódnám én miattad. Lásd, Kolozsvárott Mikó Ferencz orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged mindennap meglátogasson s egészségedre ügyeljen.

Berta asszony e szóra meghagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.

János gazda hátra fordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot mordult:

– Jobb volna bizony, papot rendelnének mellé, a ki a lelkére vigyázzon.

Paskó meghallott valamit a monologból s boszusan rivalt szolgájára:

– Mit mondott kend?

– Semmit! felelt az, vissza sem fordulva.

– Akarom hallani, mit mormogott kend az elébb?

Erre még csak nem is felelt János.

– Mindjárt egybe ketté váglak, ha nem felelsz! kiáltá rá haragba hozva Paskó.

– No hát tessék kettévágni. Mormogott János, félbe sem hagyva munkáját.

Paskónak mit volt tennie mást, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit mormogott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.

– Hisz betegen csak nem hurczolhatja az ember oly hosszú útra a feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul.

– Az ám, dörmögé János, ma egy hete reggelig tánczolt Dénesfalviné lakodalmán.

– Az nem a kend gondja; kend szamár az ilyen dolgokhoz.

– Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok egy szót se; csudálom, hogy vitézlő uram beszédbe állhat velem.

– Az egészen más: tánczolni, mint kocsira ülni s rossz útakon rázatni magát.

– Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a világért sem ráz s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.

Paskó erre már nem tudott mit felelni, mert azt maga is csakugyan furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson s kocsira ne ülhessen; János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, a miért gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a szíjjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöczkölve azoknak tartalmát, mintha tele volnának rossz asszonyokkal.

Paskó látszólag fel volt indulva, semmit sem talált, a mit keresett.

– Hja-jaj! sóhajta egy kis idő mulva János nagyon is fennhangon.

– Mit sóhajtozik kend? kiált rá boszusan Paskó.

– Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha megkivánta tőlem.

– Az bolond ember, a ki semmiért sóhajtozik!

– No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor sóhajtottam.

– Hát mire tudott kend gondolni?

– No hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék, bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.

– Hát aztán?

– Hát azért sóhajtottam.

Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e gondolat másik felében azt ragasztá hozzá: «és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a felesége előtt!»

És ismét megjött a hallgatás kettőjök között. János egyre fojtogatta a bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették, hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.

– Bizony csak okos emberek a törökök. Szólalt meg egyszerre minden apropos nélkül János.

Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s megkérdezé:

– Miért legyenek a törökök olyan okos emberek, János gazda?

– Csak azért, hogy zár alatt tartják az asszonyokat.

– Hallja kend! rivalla rá egészen felindulva Paskó. Én megtiltok kendnek mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet – – (azt akarta mondani, hogy «elűzni», de előbb megbánta, mint kimondta volna) – – elhagyni magamtól.

Az öreg szolga letett mindent kezéből, s odafordulva az urához, reszkető hangon mondá:

– S azt hiszi vitézlő uram, hogy ha én azt látnám, hogy van a háznál egy élő teremtés, a ki kegyelmedet csak egy századrésznyire is jobban szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap? Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputyja, de én ugyan el nem maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is; még ha a feleségét magával viszi is! azt mondom.

E szókkal kifordult a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a családnál őszült meg, s az öreg apát szolgálta és az unokát karjain hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét.

Paskó pedig, midőn egyedül maradt és senki sem látta, leborult íróasztala szélére és sírt keservesen.