II. A RÉM.

A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott? hánynyal szaporodott?

Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s az utasok után legördülő kavics.

Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.

Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra tekintgettek.

– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.

A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve, még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:

– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami, hanem titeket.

Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:

«Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta!»

Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:

– Jézus Mária! ahol a kétszarvú ember!

Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.

Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is lehete látni.

A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.

De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott, megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor, megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:

– Édes atyám!

A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog apjára találni és senki más.

De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!

A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.

– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; oh de én megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem látod-e őt?

– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.

– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent hiszesz, szállj le hozzánk!

Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.

Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.

– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:

– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?

– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.

– Későn érkeztetek vele, szólt az ember lecsüggesztett fővel.

– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.

– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm elfeledett-e?

– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.

Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.

– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.

Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.

– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek többé.

– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?

– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…

Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.

– Mely kéz tette e csodát veled?

Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:

– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.

– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd félre.

– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak daróczöltönyébe arczát.

– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.

Ez emléknél elfogult az ember hangja s szemeibe könyek tolultak.

– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve. Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt, koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…

Az ember elfuladt a beszéd és fájdalom miatt.

– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverte házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat rabságban hagyta veszni.7)

– Úgy-e, Istenhez kiált e szó, asszonyom?

– És Isten keze nem rövidült még meg.

– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve, elválaszthatlanul, a mint látod.8)

Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.

– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez ime hasonlatos vagyok.

Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.

– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.

– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.

– De én váltságdíjt ajánlok neki s akkor elbocsát.

– Alig hiszem.

– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.

– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.

– Nem, nem, szólt a fiú, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.

– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?

– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni.

A Jehova névre felderült az ember arcza. Hévvel ragadá meg a hölgy kezét.

– Te keresztyén vagy?

– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.

– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.

– A mit Isten akar, az teljesülni fog.

– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban, hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?

Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta mondani:

– Az leszek én!

Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.

– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk, várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.

Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.

Katalin inte kisérőinek, hogy menjenek tovább.

A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:

– No ezeket megvette az ördög.

A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz, bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:

– Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!