A DIVÁN.

A serail kapui széttárultak, a harmoniátlan csengő harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgattatott, s tizenkét lovas csausz nagy ügygyel bajjal tört útat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rhinoceros-korbácscsal püfölve az elől-utól találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint a mennyire eldöfölték.

A diván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a divánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtünt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.

Egy nagy nyolczszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint a miket a Korán tilt, márvány padozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonynyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, a honnan Amurat szokta titokban kihallgatni divánja tanácskozmányait.

A függönyök szétnyíltával beléptek a divántanács-tagok: elől a nagyvezér, egy magas száraz ember, szüntelen előre görbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra, balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arczán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arcza egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránczczá reped s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket, ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, a kihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy daczára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.

A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörösképű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, oly dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik.

A diván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.

Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harczias férfi; napbarnított arczán keresztül kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora daczára, bátor és kihivó; kardját balkezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.

Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, a kócsagtoll, fehér turbán, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arczán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, a hová mennie nem szabad.

Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, athletai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ó-görög vonalmú arczán a tudományszerezte nyugalom, sűrű sötét hajzata gazdag fürtökben foly két felől alá vállaira.

A vezérek helyet foglaltak, a szultán divánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.

– Kegyelmes uram, szólt Maurocordato, a vezér elé járulva, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.

A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.

– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik: hogy ők várjanak mi reánk, mint mi várjunk ő reájok.

S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat.

Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelől jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arczczal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.

Arcza még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületességnek és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság és a mellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelid kék szemei, mik végig járnak a jelenlevők arczain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.

Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arczczal; minthogy ez neki szokása s más képet nem tud csinálni.

– Szóljatok hát, mit akartok? ne féljetek; inte a vezér a menekvőknek.

Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek: hogy siessen beszélni.

– Kegyelmes uraim! kezdé Béldi a szót, sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatthomlok rohan veszedelmébe s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim! mi jövendő vár Erdélyre egy ily harcz után? Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk? És im néhány év alatt azok közül, kik az indítandó harczot rosszalák, mi állunk utolsók előttetek, a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöczre vannak hányva; váraink tőből szétszórva, czímereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, a mit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.

Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, boszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva, s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég, egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arczáról.

– Kegyelmes uraim! folytatá Béldi nyugodtan; nem kivánjuk tőletek, hogy boszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könyért; magánosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint a milyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt: hogy legyen jobb atyja azoknak, a kik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.

A mint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.

A legelső szavak után kigyúladt a tolmács arcza; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arczán az indulatok kifejezései váltották egymást; hol a Béldi szava nyugodt volt és panasztalan, a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ó-görög alakban Demosthenes látszott feltámadni.

A hallgató basák tűzbe jött arczczal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, a kivel szólt s mérgesen vágva szét szemeivel a légben s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, a ki először hallotta, ehez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arczvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyanítani a törökül nem értő magyaroknak, minthogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s a mit mond, az elejétől végig nem egyéb szitkozódásnál.

Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekesét, s reszkető állal sugá fülébe:

– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? most karóba húznak mindnyájunkat…

A vezér beszédét szokás szerint egy fáradt mosolylyal végzé, gúnyos ajkai felhuzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szivében hülni kezde a vér e mosolygástól.

Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arczán biztató szelidség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:

– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is ő hozzá és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hivatunk.

Mindenki könnyebben lélekzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét s távozni készült.

Csáky László azonban, kit inkább érdekelt Sóvára uradalma, mint Erdély jövendője, s kit épen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri s az elfoglalt vagyonnak visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig a nélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a phlegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a boszantó jelenetnek.

– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt, szólt hozzá Béldi, kifelé menvén, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.

A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.

– Azt mondád, szólt az ifjú reszkető hangon, hogy nőd fogva van?

– És gyermekem is.

Feriz arcza lángolt:

– Meg fognak szabadulni! szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. Várj reám szállásodon.

A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménynyel, ő menvén szállására, rögtön leült. Irt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a franczia király szónokainak, melyben mind a kettőnek igér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a franczia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.

Alig léptek ki a divánból a menekvők, az elbocsátási ajtón egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve: «a magyar urak».

– Miféle magyar urak? riadt rá a nagyvezér.

– A kiket a fejedelem küldött.

– Épen jókor! monda a vezér, hadd jőjjenek, s positurába vágta magát, számukra tartogatva legmérgesebb arczkifejezését.

A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros, bársonyos udvari nép, nyájas édeskés arczokkal. Elnökük, Bethlen Farkas, megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr ellentétül hattyúprémes meggyszín bársony mentéjével, bogláros vitézkötéseivel s turquoissal kirakott kardjával, s öltözete egyéb pompája mellett alázatos arczával, amannak egyszerű, fénytelen viseletéhez és nyugodt, szilárd arczához.

– Nos mi kell? mit akartok? mondjátok el szaporán, támadt reájok a nagyvezér, nyughatatlan veszekedő képpel.

Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az akkori idők tárgykerülgető rhetorikájával, felelve mindenre, csak a kérdésre nem.

– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, hires-nevezetes hősök tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!

Ennyi volt csupán a megszólítás.

A Küprili fújt izzadtságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz félre fordult, s az ablakon keresztül a serail szökőkutait bámulta.

– Siessenek kegyelmetek! kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot az által bántotta meg, hogy kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:

– Nagybölcseségű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.

Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv ketté szakadt a derekán.

Bethlen Farkas nem hagyá magát megzavartatni, hanem folytatá, a mit kezdett:

– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram ő nagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz fejeiket, meghiusult terveik után ide futottanak, hazug insinuatiók által a fejedelmet megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsesége megczáfolandná, jóakarata meghiusítandaná, hatalmassága megbüntetendené, mindazonáltal jónak látta ő nagysága bennünket kegyelmességtekhez elküldeni a végett, hogy mindazon vádakat, melyeket az ország felforgatására koholtak, hamisaknak és rágalmaknak declaráljuk…

Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt lélekzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt, másodszori szót nem enged senkinek.

A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú. Bethlen Farkas uram minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott, egykedvű átfordításában.

A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arcza még egyszer oly mérges volt, mint egyébkor, s a keze hadonázásából nagyon világosan kivehető volt azon mozdulat, melylyel a követeknek az ajtót mutatta.

Maurocordato tolmácsolá neki a választ.

– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek; nagyravágyó terveitek Erdélynek a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását czélozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg nem tudtok ülni, és saját honfitársaitokkal békében meg nem férhettek, majd küld ő rátok olyan közbenjárót, hogy sírva néztek utána.

A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arczán nem látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a boszúságnak, mely betanult beszédje kárba vesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben, mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drastikusabb eszközökhöz folyamodék.

– Oh uram, avagy miképen illenének e vádak mi reánk, kik minden kivánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk ajándékokat, a mi szegénységünktől telt, ime most is a jámbor fejedelem nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulaszsza, ki is ime általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt2) kiván tisztelete és hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek tőlünk szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.

Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy vasas ládát, melyet Bethlen Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai elé döntette.

A csengő tallérok halomra omoltak a diván előtt, még hallatszott egyes szétguruló darabok pengése; a fővezér arcza egyszerre átváltozott. Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem birt visszatartani egy undok mosolygást arczáról, a fukarság ördögének vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyiltak, fogait nem szorította össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.

Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem állhatta a szerénységet, leszállt divánjáról, kezeit morzsolva s megveregette a szónok vállait s mindenik követ szeme közé mosolygott, egynek kettőnek kezét is nyujtá, az a szerencsés sietett azt megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek bókokkal felelni.

Maurocordato e jelenet alatt megszökött a divánból, s miután tolmács hiányában a követek nem bírták megérteni a vezér szavait, s csak egyre hajlongtak, fölállt Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:

– A vezér szava az hozzátok, giaur kutyák! hogy elmehettek a pokolba, ha kelleni fogtok, majd hivatni fog benneteket.

S ezzel nagy mérgesen elrugott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a divánt.

A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hivatta a nagyvezér Béldit és társait. A mint a menekültek beléptek a divánba, egyik sem tudta még, hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött pénzt, mire nézve senki sem birta magának kimagyarázni, hogy valjon mit akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök? s miután Maurocordato eltávozott s az utána küldött csauszok sehol sem birtak ráakadni, tolmács nem létében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb kétségek közt forogtak, s idejök maradt találgatni magukban azon töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz újjával magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg arczát amaz utálatos hyenai mosolygástól.

– Meglássa kegyelmed, sugá Csáky uram Béldinek, hogy a nagyvezér azt a pénzt nekünk szánta.

Béldi nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék az ártatlan óhajtásra.

Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen kelletlen felállt Küprili s jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kivánságát:

– Becsületes urak! ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt a summa pénzt, és azon felül beszéltek sok mindenféle dolgot, a mi nem igaz: hanem ez a pénz, a mit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ad, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen, igérjetek neki vagy hetven erszénynyel többet, mint a fejedelem követei, s akkor fogadom, mind a Bosporusba hányatja őket zsákba varrva, titeket pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.

Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott, visszatekintve társaira.

– Jól tudhatod, uram, szólt Küprilihez, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit? és társaim is oly szegények, mint én; mi soha sem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, a mi kevesünk őseinktől maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, melylyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket Isten hirével, idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, a ki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá az elbúsult férfinak jobbját. Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akár mennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig birta kimondani szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet nem fizethetnék vissza sem én, sem maradékom soha. Jó akaratodért légy megáldva, de nem segíthetsz vele.

Küprili türelmetlenül közbe vágott:

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, a mit beszélek és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magános száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, úgy-e, hogy potomság ily összegecskét kivetni, a mit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak igérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint a midőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

Béldi összeborzadt s reszketeg hangon mondá Küprilinek:

– Nem jól értettelek uram, vagy rosszul hallottam, a mit mondál.

– Tehát érts meg végképen: ha igaz az, a mit állítál, hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, a mit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat s jobban látod, mit kellene tenni? vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz és ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába és tégedet társaiddal együtt beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megigérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő aztán majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, a mikor azt kifizethesd; a mit ha igérni vonakodnál, bizony mondom néked: Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szive magasan vert az egész beszéd alatt, férfias arczát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfeledkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonzá:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskű köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támaszszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem boszúért jövök kaputok elébe, hanem – itéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtani egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tizezeret rabságra hurczoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… A mi végre fenyegetésedet illeti: én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok: ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra divánján, ilyen ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér látva az arczokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arczán, a mint azt megkezdé érteni.

A Béldivel jött urak elsápadva, földrezúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre, földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.

– Soha, soha, viszonzá Béldi márványhidegen.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én Isten! szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal: «Csauszok!»

– Lánczokat ennek a veszett kutyának! rikácsolá, vérben forgó szemekkel Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arczczal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur czenk! kiálta rá a vezér, mikor már meg volt lánczolva.

– A mit kimondtam, megállom, szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! harsogá Kara Mustafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megütik, szikrákat ad, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva lánczait: «a te órád is ütni fog!»

S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.

A fővezér rögtön visszahivatá a fejedelem követeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, a hol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.

A serail kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról, s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válaszszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon fölül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a franczia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát, s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnestiát, de sőt hivatalt is igért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá az urat, ki ekképen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fentartsa.

* * *

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében, szólt Kucsuk basa fiához, a divánból eltávoztában, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem, szólt felsóhajtva Feriz bég, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.

– Jerünk Maurocordatohoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatonál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.