VII. A BETELT FOGADÁS.

Kucsukné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá s a nálok található irományokat elszedte.

Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herczeggel, ki hatezer moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából egyenesen Erdélyen keresztül.

Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai között ily tartalmú levél találkozott:

«Nagyérdemű seraskier, dicsőséggel teljes Baruch Tavaif.

A mire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiusítsam. Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonban küld vissza válaszoddal s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében igértem, ötezeret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd ha visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem betegedett-e még le? Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád ***. U. i. E levelet, a mint olvastad, küldd vissza megnyugtatásomra.»

Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt szolgájától elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap mulva visszaérkezék az, magával hozván a herczeg levelét, s a választ rá a derék seraskiertől, mely is eképen hangzott:

«Becsületes keresztyén úr (itt az «úr» helyett az állott, hogy «kutya», a mit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem legalázatosabb szolgám! (gondolta a seraskier, hogy ha a herczeg maga így nevezi magát, ez lesz a leghelyesebb czíme.)

«Megértettem a leveledet és azt találtam benne, hogy nekem a te keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. A mi az óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy kivánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, aként fogom intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad szállítani az effendi. Ha ő a bozzai szoroson át rendeli a bevonulást, az én dolgom lévén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni, ezeket a tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várakozni fognak a podgyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, a midőn a székelyek szanaszét fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja a tévedést s oda küldi őket a tömösi szoroshoz: de mire oda érnek, már akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a bozzai szoroshoz küldtem a podgyászt s ők ismét annyira vannak tőle, mint a mennyire voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog háramlani, csak te magad vigyázz magadra, s a mint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik, nagyobb biztosság okáért rögtön vétesd fejét, hogy senkivel ne beszélhessen. A mi végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm. Allah irtson ki minden asszonyi állatot a földről.»

Kucsukné, midőn e levelet olvasta, épen kertjében sétált, s történetesen egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni, hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot jobban ki nem fejezett senki, a mióta a pantomimica fel van találva.

E perczben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint a felrugott dinnye – vagy mi.

S néhány nap mulva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhatnak ki Moldvából.

Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte odáig haladni a dolgot, míg a sikertelenség dühre fogja gerjeszteni a vezéreket s keresni fogják annak okozóját.

Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb rémület, mint öröm jutott benne.

Egy napon sebes hirnök érkezék a herczegtől, levelet vivén a seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által volt írva; a felbontott levél így szólt:

«Érdemes – (ez – meg amaz:)

Futtában írom e sorokat, mint a ki két nap óta le nem szálltam a lóról.

Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A mult éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység mellett (úgy gondolom, Szent-Gotthárd) elsánczolta magát, s hajnalra elfoglalták a sánczokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér aga és Ismail basa riadót fuvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott alkalmunk czélunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk a mellett az a fatalis helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig bennünket őriztek…

Katalin szíve sebesen kezde dobogni, a mint férje és fia neveit olvasta s habozni kezde, ha tovább olvassa-e? öröm lesz-e, vagy gyász, a mi ott következik? Erőt vett magán és tovább olvasott.

«A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradozókat lovaink patkói által elgázoltatni, a midőn egyszerre végső kétségbeeséssel kiválik a futók közől két csapat lovasság, egyik Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk, neki vágtattak Ismail basa mamelukjainak… Ez volt a pillanat, melyben tervünket kivihetők. A mint egy osztály huszárság vakmerően nekünk rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész dandárral visszafordultunk s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk zavarba hozta a török tábort s új erőt adott a keresztyénnek. Egy percz alatt sánczot vontak magok körül szekereikből s iszonyú tüzeléssel fogadták a közel jutott ozmanokat. Az egész csata megfordult egyszerre, a támadókból támadottak lettek, s mi, a midőn futásunk közben egy halomról visszatekinténk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a tért; Ismail basa dandárai összetörve futottak a Rábának, s a vezér aga lófarkas zászlói közől nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán Kucsuk Mehmed basa és fia, Feriz bég harczoltak még megátalkodottan az összegyűjtött spahik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A musulmanok vesztesége igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a megfojtogatástól meg nem őriznek».

A levél kihullott Katalin reszkető kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni…

A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s aggodalmas tekintettel kisérték annak mindinkább elsápadó arczvonásait, s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könyes arczára tapasztva, elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult ölébe s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, a nélkül, hogy tudnák miért, s midőn Katalin térdre borult, kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja, nem volt az imának, de az, ki a szivek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd: megérté a szótlan imát s még alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora köny, már utána küldé a napsugárt, mely azt felszáraszsza.

Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Haszán, Kucsuk basa hirnöke, egy levéllel asszonya számára.

A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hirnökül használni, mert semmit ki nem beszélhetett s részt nem vehetett a harczban.

Sietsége tanusítá, hogy még a harczból érkezik, csaknem utólérve a herczeg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.

Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait s reszkető kézzel és dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.

«Kedves anyám! – szólt a levél. – Csatát veszíténk, de dicsőséget nem. Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy sebet…»

Katalin felsikoltott. A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg, hogy anyja nem a dicsőséget, hanem vérét fogja látni abban.

«Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt – folytatá a levél -, de hátra van a vesztést helyrehozni s az árulást megboszulni. Isten veled. Fiad Feriz.»

– Láttad fiamat? kérdé Katalin a hirnököt, aggodalmas arczczal.

Az mutatta fejével, hogy «igen».

– Hol kapta a sebét?

A hirnök mutatta kezével a vágás helyzetét, hosszát, alakját homlokán.

– Mindig a fején! Már ez harmadik seb homlokán! Épen mint az apja.

A hirnök mosolygott s ujjaival krix-kraxokat csinált arczán, azt akarva mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arcza, mint a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!

– Csakhogy élnek! sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta, gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre s férje és gyermeke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szent gotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett s mindkét fél elbocsátá seregeit a vitatott térről.

Néhány nap mulva csakugyan hazaérkezék a moldvai herczeg vert hadával együtt s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt, hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.

Mint örült előre e találkozásnak! mennyi szépet gondolt el róla, egész nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának meg kelle érkeznie.

Egy napon azonban, midőn már óráról-órára lesték a basa jöttét, azon hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá megérkezte felől.

Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után, tudva, mint eped, mint vár utána, őt kikerülni s szó nélkül haladni el mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.

Egy hirnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e megfoghatlan változás okát s nem volt nyugta, míg az meg nem érkezék. Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú útat.

– Beszéltél uraddal? Megtudtad idegenkedése okát? kérdé tőle Katalin.

– Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, a kit nem hivatott; de azért mindent megtudtam. A szent-gotthárdi ütközet a moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál, azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék és orczájára mosolygás ne térjen, a míg a bűnösöket föl nem fedezte! Ezért került ki téged és nem fogod őt látni, a míg eskűje be nem telt.

– Siettetni fogjuk annak teljesültét, monda Katalin, s még az nap útnak indult Jassy felé, s a két gyermeket magával vivé.

Egész odáig akadály nélkül eljutott s midőn férje szállására érkezék, maga elé hivatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint lehetne némely iratokat annak kezébe juttatni.

– Az nehéz lesz, asszonyom, válaszolt a szolga; a basát annyira elkeseríték a hamis tanúk, hogy most épen nem enged magához jutni mást, mint a kit maga hivatott, s a ki egy iratot adna kezéhez, fejével játszanék; mert ez által meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna okot. Ha tehát valakinek van koczkáztatni való feje, melyet átnyújtott írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor kertjében sétál.

– Van nekem; szólt határozottan Boór Ádám fia. Én szólok vele.

– Akkor este felé bocsáttathatod be magad a kert mellékajtaján. A basa leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy bebocsátottalak volna s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott másztál volna fel.

– Ne búsulj, mondá bizakodva a fiú; fejestül fogok visszatérni.

Este felé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva annak homlokát, bebocsáttatá a kertajtón. De maga és a kis testvér ott maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük visszatérését.

A bátor fiú, a mint a kertbe lépett, széttekintve, megpillantá a kijelölt hársfasort, s a mint a bokrok közül bekerülne, egyszerre véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.

A basa meglepetve tekintett a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy Erdélyben van, a hol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés fejében s nem szükség háromszor is a földig borulni, mielőtt az ember beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s a nélkül, hogy legkevésbbé zavarba jönne, bizton megszólítá:

– Nemde, nem kegyelmed-e az én uram, Kucsuk basa?

A basa meg volt lepetve a fiú bátorsága által.

– Az vagyok, szolgám, hogy jösz ide?

– Kerítéseden másztam keresztül, hogy veled beszélhessek.

– Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem beszélni?

– Egy kérelmem van hozzád és egy ajándékom számodra.

– Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet meg nem hallgatok s ajándékot el nem fogadok?

– De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, a kit te keressz.

– Ifjú ember! veszélyes játékot kezdtél, ha ez ügybe avatod magadat.

– Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő, hogy a magamét tegyem fel érte.

A basát mindinkább meglepé a fiú merész hangja.

– S ki legyen az, a kit vádolsz?

– Az alseraskier, Baruch Tavaif!

– Valóban súlyos fejet kérsz.

– Ha testi súlyát vagy bűneinek terhét méred, akkor igen.

– Vannak bizonyítványaid?

– Ime lássad.

E szavakkal átadá Károly az elfogott leveleket Kucsuk basának.

A basa arcza föllángolt, a mint e leveleket végig olvasá, levont szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám, minden íze reszketett az éktelen düh miatt.

– Ez az ember, hörgé magán kívül, ki a porból emelkedett ki hizelgése által!… Allahra! a porba fog visszaesni árulása miatt! Mi jutalmat kérsz e tudósításért, ifjú?

– Apámat add nekem, kit a seraskier fogva tart magánál.

– Vidd magaddal a seraskier minden foglyát. Halála napján mind a tieid leendnek.

– Akkor mind szabadok fognak lenni.

– Most távozzál, a merre jöttél; senkinek a titokról ne szólj, mindaddig, a míg nem leend titok.

De a fiú nem távozott, csak állt ott s a basa szemeibe nézett.

– Mit vársz még?

– Uram, te megesküvél, hogy nődet látni nem fogod addig, míg az árulót fel nem fedezted; im, a mire esküvél, az már teljesült; most nincs többé okod, hogy nődet ne lásd.

A basa arczán önkénytelen mosoly derenge át.

– Látod, már mosolyogsz is. Nődet nem kivánod-e látni?

S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét s magával vonta a kert ajtajáig. Percz mulva megnyilt az, s a basát két gyöngéd kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az övével.

A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nem igen divat az álmokat elbeszélni, de az igaz hivő musulmán sokat ad azokra s értelmeiket Allah nyilatkozatának s a jövendők beszédének tartja.

Azt álmodá a seraskier: mintha ismét maga előtt látná azt a villogó szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökkel, s a mint annak erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogy sem tulajdon fejét, látta, mint fordul vissza a nő fenyegető arczczal, szikrázó szemekkel és mondja: «jól vigyázz hát arra a fejedre!»

Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábizná másra. Ha elől-hátul szemei volnának, akkor csak meglátná, ha valaki el akarja lopni… Furfangos gondolatja jött… Levette a fejét onnan, a hol állni szokott, s letette maga elé… Igy bizonyos volt, hogy meg nem lephetik orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét s őrizheti bizton… De hátha aludni fog?… Hm… Mit tegyen akkor?… Keresett, kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát s abban elzárta a fejét; aztán megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne van-e még? ott volt; ismét bezárta s a kulcsot keblébe dugá… Azután azt álmodta, hogy lefeküdt aludni s azt álmodta, hogy álmodik… A sötét szemöldökű asszony és a kétszarvú ember ki s bejártak szobájában, melynek mindenütt volt ajtaja, a hol csak nekik tetszett… Ott elkezdték feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember neki akasztá szarvait s addig lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre fölpattant az… nagyot ordított a seraskier s azt álmodta, hogy felébredt… hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, a mit látott s azzal ment a ládát keresni. Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. Ordítva kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy a mit most érez, az is csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy nagy fekete tükör állt szobájában, ahoz futott, s ime, a mint bele tekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött. Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt s beleüté koponyáját úgy az ágya oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb még sem győződött meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva, meg nem látá, hogy a keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.

– Allah nagy! mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő titkait.

Ez álmot épen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.

Néhány nap mulva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel láttatott rébuszt.

Ugyanis, épen Thora mennyből alászálltának napján, egyszerre csak híre futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett, s összehivatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.

Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, a fákon arany gyümölcs, hímes virág a fák alatt, zengő tarka madarak arany kalitokban a bokrok között; színes lámpák khinai lógókkal, a persa szőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, rózsavízből mesterséges szökőkútak…

Beirutból tizenkét bayadér érkezett, szépségre egy-egy húri mindegyik, s tánczolnak és énekelnek, a hogy még senki sem látta és hallá…

Alepóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt?…

Az urak a kertben fognak lakomázni; a népség a rácsozaton kívül fog állani s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején elhelyezett zenekar kilencz dobbal s huszonhárom trombitával fog előidézni. Ugyaninnen fognak czukros pogácsákat s kiivott poharakat hajigálni a sokaság közé.

Midőn eképen minden szépen el vala rendezve, utoljára ideizent a seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de a feleségét is hozza el magával.

Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre várta vendégeit s a basa már délelőtt megérkezett.

A seraskier rangjánál fogva felette lévén a basának, Kucsuk a szokott módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá s gonoszul mosolyogva kérdé:

– Hát a feleségedet miért nem hoztad magaddal?

– Mi dolgod neked a feleségemmel? szólt Kucsuk idegenül.

– Őt is meghivtam veled együtt.

– Én nem hivásodra jövök. Egyenesen Stambulból érkezem, a nagyúr fermánjával.

E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa s homlokához és ajkaival érintve azt, átnyujtá a seraskiernek.

A seraskier átvevé a fermánt s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél volna, oly hangos czuppanásokat ejte rajta, szivéhez szorítá, homlokára tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.

– Megbocsátasz, szelid basa, ha fogadásom tiltja ez órában foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.

– Jól van, tehát imádkozzál elébb s azután olvasd a fermánt.

A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt s olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.

A basa ott ült ajtaja előtt, a fermánnal kezében.

– Megbocsátasz, jószivű basa, ha most nem olvasom még a fermánt, szolgáim elkészíték fürdőmet, ha nem használom, elhül, illatja elpárolog s kénytelen leszek boszuból szolgáim fejét leüttetni.

– Jól van, hát fürödjél meg elébb.

A seraskier fél óráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.

– Megengeded, hogy felöltözzem elébb?

– Ám öltözzél fel, ha jónak látod.

Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, a turbánját felkötötte, övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; úgy hogy mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett. Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett magában, gondolva, hogy milyen bolonddá tartja a basát!

Midőn az öltözésnek vége szakadt, akkor ismét arra kérte, hogy engedje meg neki vendégeit néhány szóval üdvözölni.

E néhány szó abból állt, hogy leültette őket a rakott asztalokhoz, maga is odaült velök; jelt adott a zenészeknek, azok pokoli lármát csaptak trombitáikkal; poharat adott vendégei kezébe, poharat adatott magának is, evett-ivott valamennyi egészségeért; felhordatta az ételeket és torkig ette magát valamennyiből.

Kucsuk basa leült egy pamlagra s nem evett, nem ivott s nem szólt; csak nézte komoly arczczal a tobzódó seraskiert, kinek ha több esze lett volna, meg kellett volna rettennie azon körülményen, hogy e szigorú férfi most oly engedékeny, úgy engedi húzni-halasztani a rábizott dolgot óráról-órára, reggeltől délig, déltől estig; hanem ő rövid eszével az engedékenységet az ő személye iránti alázatosságnak tulajdonítá, s végtelenül mulatta magát azon, hogy midőn ebéd multával ismét megszólítá a basa a jól lakott urat, maga sem ételből, sem italból nem részesülvén, ez ismét azt felelheté neki:

– Megbocsátasz, bárányszelid basa, láthatod, hogy Allah nagyon sok jóban részesíte, lelkem a második égben jár azon nedvnek erejétől, melyet a próféta a paradicsom örömeinek kóstolójául csorgatott poharainkba; ily állapotban képtelen vagyok írott betűket megérteni; azért tehát légy annyi időhaladékkal, míg táncznak látása s zenének hallása által lelkem felhői ismét eltisztulnak.

A basa meghajtá magát szótlanul s ismét visszaült kerevetére.

Egy intésére előszökelltek az ætheri almék, mandolinjaikat pengetve, csengős nakaráikat ütögetve, s tánczoltak és keringtek, hogy csupa gyönyörűség volt látni s ha egy-egy el talált szédülni közőlök, bizonyos lehetett felőle, hogy nem esik a földre.

A seraskiert tele hintették damascusi rózsalevelekkel, ki szuszogva bámult utánuk, s midőn a legsebesebb perdüléssel ellejtének mellette, midőn a lengeteg öltönyök boszorkánykaréjt vágtak a légben, az égő bájarczok egymás után tünedezve ragadták magukkal az utánok tekintő szivét, midőn a seraskier kapkodva nyujtá ki mindkét kezét, hogy egyet a földi tündérek közől elfoghasson, azok helyett Kucsuk basa vashidegségű kezétől érzé a magáét megragadtatni, ki szigorú arczczal tekinte reá, a fermánt felé mutatva.

A seraskier vörös volt a bortól és a szép hölgyek látásától.

– Mit akarsz, mézédességű basám? Gondolod-e, hogy a bor részegsége elmúlik a szerelem részegsége által? Napba néztem! ezek az almék mind megannyi napok; tizenkét napot láttam egyszerre, elvesztém szemeim világát. Magamat sem ismerem többé, nem hogy a betűket ismerném.

A vendégek mind jónak látták kaczagni a seraskier ötletén, s még e dísztelen kaczagás sem vette ki a komoly török urat nyugalmából, csupán azt kérdezé:

– Mikor fogod tehát a nagyúr parancsát elolvasni? Az éj közelg s a nap utolsó óráiból nem szabad annak kimaradni.

– Magad is mondod, hogy az éj közelg; tehát sötét van. Már pedig az Alkorán azt mondja, hogy mikor sötét van, akkor semmi Istennek tetsző élő állat nem lát, melynél fogva én sem látok; hanem ha várni kivánsz, a míg a próféta tiszteletére s a Thora mennyből alászálltának emlékére készíttetett tűzijátékot felgyújtatom s annak világánál elolvasom a fermánt.

– Legyen úgy; monda Kucsuk s ismét visszaült helyére. A vendégsereg kaczagott.

Következett a tűzijáték; forogtak a tűzkerekek, tűzokádó sárkányok nyargaltak a kerten keresztül; emelkedtek a röppentyűk, hullott a tűzeső, pattogtak a bombák s végül egy mesterséges tűzhányó hegy nyilt meg, égő crateréből millió csillagokat lövellve az égre, mik kékre, zöldre és pirosra válva, szálltak ismét csendesen alá, mint égő tűzpillangók.

– Most már láthatsz, szólt Kucsuk, előmutatva a fermánt.

– Csak egy van még hátra az ünnepélyből: az utolsó tréfa, melyet elébb meg kell látnod; mert hisz azt épen feleséged kedveért szereztem s legalább te majd elmondod neki oda haza. Hozzátok elő a nagy poharat!

Mindenki feszült kiváncsisággal várta, hogy mi lesz az?

E szóra nyolcz szolga előhengerített egy kerekeken álló óriási ólomserleget, mely tíz akó borral volt megtöltve…

Azt oda állíták a vendégsereg közepébe…

– Most hozzátok elé a kétszarvú embert!

Egy lánczokkal megterhelt alakot vezetének elő, kinek csodás tekintetén felkaczagott a vendégsereg, csupán Kucsuk borzadt vissza, szánalom és irtózat állva el szivét.

– Micsoda ember ez? kiálta előlépve.

– Ez egy rabszolga, kit feleséged meg akart tőlem venni, s hogy nem adtam neki, jól megfojtogatott miatta. Most előhozattam az állatot rejtekéből. Sokáig bujdokolt előttem, de az éhség végre előhozta. Én ugyan megesküvém, hogy csak akkor adom őt ki kezemből, midőn a fejemet a nyakamról, de most mást mondok; én elbocsátom őt, ha poharát ki birja inni. Vessétek őt e pohárba; ha kiiszsza, jó, ha belefullad, az az ő baja…

A vendégek hangos hahotával fogadták e szókat. Ez derék tréfa; valakit a pohárba fullasztani, mint valami legyet! Ott igazán agyon ihatja magát s vígan megy a másvilágra!… A hajduk már megragadták Boór Ádámot, hogy a serlegbe vessék.

– Megálljatok! kiáltá mennydörgő szóval Kucsuk, hogy mindenki reá nézett, s a torkokban elakadt a hang. Elébb e fermánt olvasd!

– Majd aztán! szabódék a seraskier és kaczagott, hogy nagy potroha rázkódék bele, elébb hadd végezzük ezt.

– Nyomorult! Ez halálitéleted!…

Mintha a villám csapott volna le közöttök, egyszerre elnémult a tivornyázó sereg, s midőn Kucsuk basa a fermánt felemelte, arczra borultak mind; a seraskier hanyatt esett kerevetére.

– Árulásodért te halsz meg! monda Kucsuk; s a hogy te akartál megölni mást, úgy halj meg magad. E halál nemét tenmagad számára találtad fel.

Azzal inte a hajduknak s Baruch Tavaif kétségbeesve látta, hogy ugyanazon szolgák, kik egy pillanat előtt az ő szavait fogadták, most őt ragadják s viszik a billikom felé, sebtében összekötözve kezeit. Senki sem iparkodott őt védni, senki sem könyörgött érte, nem voltak sem jó barátjai, sem hű szolgái.

Egy vadállati ordítás hangzott. A roppant test belezuhant az iszonyú billikomba, s a szerte locscsanó bor, mely annak szélein túlömlött, tanusítá, mennyi tért foglalt el ottan.

Még néhányszor felmerült a bor felszinére, kidülledt szemekkel, elkékült orczával s hörgő ordítása ijesztően hangzott szét a teremben, azután végkép elmerült; néhány buborék úszkált utána még, abba volt a roppant test parányi lelke beleszorulva, az is szétpattant azután s a lélek hova lett?

Kucsuk basa ott nézte hideg tekintettel a különös kivégzést, egy vonás nem mozdult arczán.

A vendégek, a zenészek, a bayadérek szétfutottak, mint a kiket kisértetek űznek; a vigalom termei, a pompás kertek ezernyi lámpákkal üresen maradtak.

A seraskier fogadása betelt. Lőn neki az ő szavai szerint.

Akkor igérte odaadni a kétszarvú embert a rabszolgaságból, a mikor a fejét nyakáról: Kucsuk basa egyszerre vivé el levágott fejét s megszabadult rabját.

Egy feje már le van szelve a hydrának, de még hátra van a másik.

A seraskier bűnhődött, de a hűtlen barát, ki jóltevőjét rabszolgaságban hagyta, ki vagyonait elorzá s gyermekeit elűzte, még él és vígan dúskálkodik a csalt vagyonban.

Kucsuk basa megértve a szerencsétlen Boór Ádám sorsát, ki már egészen el volt fásulva önmaga iránt s csak gyermekeiért élt még, azonnal személyesen felment a portára s a diván elé terjesztve az égbekiáltó visszaélést, nemcsak a bitorolt vagyonok visszaadatását követelte, hanem azonfelül méltó büntetést is az undok árulásnak.

A fejedelem követe, Paskó Kristóf, épen akkor nyert kihallgatást a portán s elmondva, a mikért küldve volt, s egy időre megnyugtatva a török fenuraság haragját, rögtön visszaküldetett a szultán által Erdélybe s meg nem pihenve az úton, mindenütt váltott lovakon sietett gyorsan haza felé, egyenesen Brassón keresztül.

A titkos parancson kívül tán egy más titkos érzelem is volt szivében, mely neki sietést parancsolt.

A mint az utolsó faluba ért Brassón innen, ott figyelmeztették rá, hogy térjen vissza, vagy kerülje ki Brassót, mert ott most a dögvész dühöng; de Paskó nem sokat hallgatott az intésre, hisz úgy sem volt szándoka egy perczig is megállapodni a városban; a mint hogy szerencsésen keresztül is vergődött rajta s útjában egyetlen egy temetéssel sem találkozott, sem harangzúgást nem hallott, a minek egyébiránt az volt az oka, hogy a halottakat éjjel temették s a harangok nyelveit kiszedték eleve, nehogy még jobban elterjedjen a rémület a nép közt.

Alig hogy azonban hátrahagyta Brassót, még nem haladhatott háromezer lépésnyire, midőn egy erdő széléhez érve, egyszerre kiáltást hall maga előtt: «megállj azzal a szekérrel!»

János gazda hallván a kiáltást, kivette a kocsis kezéből az ostort, s még jobban közibe vagdalt a lovaknak.

– Megállj! hangzott akkor egyszerre húsz oldalról, puskás, lándzsás emberek ugráltak elő, mintegy ötven lépésnyi távolban körülfogva a szekeret, de közelebb egy sem jött, csak onnan kiabáltak, hogy egy lépést se tegyen senki tovább, mert lelövöldözik!

János gazda előkapá erre a szóra a szekérderékból a hosszúnyelű rézfokosát s felállva a bakra, elkiáltá magát:

– Gyertek hát no, a ki lelketek van, ha velünk akartok kikötni! Vitézlő uram, fogja azt a puskát; a ki hozzánk nyúl, halál fia! Ti gyalázatos kupczihér lókötők, nem szégyenlitek a fejedelem követét megtámadni? a ki az egész országért és így ti értetek is fut, fárad, mint egy marha! De csak ide merjetek jönni, mind kettőbe hasítalak!

A puskások nevettek János gazda beszédén s egy sem jött közelebb.

– Tedd le azt a fokost, öreg, szólt közbe Paskó csitítva s a körülállókhoz fordulva, monda szeliden:

– Jőjjenek hát kegyelmetek szaporán s vigyék el, a mim van. Száz tallérom van magamnak, azon osztozzanak meg Isten hírével, csak az ajándékokat ne bántsák, miket a fővezértől a fejedelemnek hozok.

E szavakra egy vén székely – ki úgy látszott, hogy a többinek szája volt – megszólalt nagy mosolyogva:

– Nem vagyunk mi zsiványok és fosztogatók, fiaim. Nem is azért állítottunk meg benneteket, hogy kiraboljunk, hanem csak maradjatok ott szépen, a hol vagytok, fogjátok ki a lovaitokat s ne iparkodjatok egyikünkhöz is közelíteni, mert meglövöldözünk.

– Hát mit csinálnak itt kendtek?

– Kordont csinálunk, jó uram, ha nem bánja. Brassóban kiütött a mirigy, nehogy odább terjedhessen, jónak láttuk elfoglalni minden útat, a mi kifelé hoz s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, a míg a kontumácziát ki nem állták.

– Hol? itt a szabad ég alatt?

– De majd adunk be gallyakat, építhetnek belőle sátrat maguknak.

– S meddig kell itt maradnunk?

– Nem tovább, csak negyven napig.

– De az Istenért, gondoljátok meg, barátim, én a legsürgetősebb izenetekkel jövök a portától, miktől az ország sorsa függ, mikre nézve negyven óra is halálos késedelem, nem hogy negyven nap.

– Hát hisz az izeneteket mondja el kegyelmed nekünk, majd mi odább adjuk. De kegyelmed itt marad lovastul és huszárostul.

– Tudósításomat csak a fejedelemnek magának szabad hallani.

– Már hiszen, ha olyan fontosak a kegyelmed izenetei és olyan titkosak a mellett, hát megteszszük, hogy ide hivjuk a fejedelmet, beszéljen vele kegyelmed, de innen ugyan negyven napig meg nem mozdul.

Paskónak tetszett a bohó ajánlat; gondolva, hogy ha a fejedelem megtudja sajátságos helyzetét, majd sietni fog őt abból kiszabadítani, ráhagyta, hogy küldjenek hát mentől elébb gyors futárt Fehérvárra, a ki hívja oda a fejedelmet.

A jó székelyek szót fogadtak hűségesen, s kiválasztva egy jó lovas legényt, szájába rágták jól a szót s útnak eresztették.

Azzal neki fogtak, elkezdtek nagy czövekeket faragni s ötven lépésnyi átmérőjű körben sűrűen körülkarózták Paskó szekerét.

– Hát mit cselekesznek kendtek? kérdé János gazda.

– Majd meglátjátok, fiaim, felelt a furfangos öreg. Nem szeretnénk, ha éjszaka szerét ejtenétek a megszökésnek, hát majd csak elejét veszszük annak.

S azzal hosszú fűzfavesszőket vagdalva, neki álltak, körülfonták embermagasságú sövénynyel a lefoglalt utasokat, betüskézve a sövény tetejét, hogy át ne mászhassanak rajta, s úgy strázsálták őket a rögtönzött vesztegintézetben, még csak egy ajtónyilást sem engedve rajta, a melyen valaha kijöhessen az ember.

– Hát mi itten belül mivel fogunk élni? kérdé János gazda igazán aggodalomba esve; míg gazdája megadva magát sorsában, elővett egy kötet Horaciust s csendesen olvasgatott.

– Lesz gondunk rátok, biztatá az öreg s azzal egy hosszú dárdát előfogva, annak a hegyére feltűzött egy derék czőkös czipót s azt átnyujtva a sövényen, odainté a vén szolgát.

– Nesze, fogjad, de vigyázz, hogy a dárdához hozzá ne nyúlj, mert a vasa meg van tüzesítve.

Az ugyan nem volt megtüzesítve, hanem csak azért óvta a vén székely Jánost a hozzányúlástól, nehogy a pestis azon keresztül találjon elragadni.

János szép óvatosan levonta a kenyeret a dárdáról s odavivé az urához, mire Paskó egy félkoronás tallért adott a kezébe, hogy adja meg az árát a kenyérnek.

János oda járult a sövényhez s fogván a tallért, monda az érdemes őröknek:

– Ehen van ez a darab pénz, fogják kendtek azért a czipóért, nem kivántuk ingyen. S azzal áthajítá az ezüstpénzt.

Hát egyszerre kilencz dárda hegye szaladt neki a sövényen keresztül, csak alig hogy elugorhatott előlük s a vén székely nagy haraggal támadt reá fenyegetőzve.

– Elviszed a pestises pénzedet, te gyilkos, országháborító! így akarod te az egész székely nemzetet megmérgezni egy talérral? rajta, komék, targallyt kell gyorsan erre a gyanús pénzre hordani s tüzet rakni rajta, mielőtt elterjedne róla a mirigy.

S tüzet raktak a tallérra.

– Így ám, fiaim, szólt az öreg, ez meglevén; és ide mihozzánk többet semmit át ne hajíts, mert magatokat égetünk meg. A pénzedet majd, ha kiállottad a kontumácziát, kikaparhatod innen a hamuból; ne félj, senki sem viszi el.

Ezen tárgy fölött azután János gazda és a székely atyafiak között hosszú perpatvar támadt, mely a késő éjszakáig elhuzódott, János nem kevésbbé győzvén szóval, mint a komék, s ámbátor annyira ment a dolog, hogy a vitatkozó felek egymást szásznak és góbénak kezdték csúfolni, tettlegességekre mégis nem kerülhetett a sor, miután Jánosnak több esze volt, minthogy egymaga száz embert megrohanjon, ő maga pedig biztosítva volt a pestises hírénél fogva attól, hogy valaki kezeit rávesse.

Ilyenforma mulatság közt telt el lassankint az idő.

A ki tudja, hogy Brassótól Gyula-Fehérvár nem egy szaladás, elképzelheti, hogy míg a fejedelem megtudhatta követe szorult helyzetét, addig annak meglehetős ideje maradt az elmélkedésre.

Valljuk meg őszintén, hogy a szegény magyar úr diplomaticus gondjaival nem csekély arányban állottak a férji aggodalmak is, hogy szinte bajos volna meghatározni, melyik okozott neki nagyobb nyugtalanságot.

Mindig az állt előtte, hogy feleségét betegen hagyta, s ha még csak a feleség lett volna a legnagyobb baj! Akárhányszor elgondolá magában, mint fog egyenesen Gyula-Fehérvárra hajtani, hogy keresi fel a fejedelmet legelőször s mit fog neki mondani; de mihelyt azon helyre érkezett, a hol az országútról egy kis jegenyefákkal beszegzett út letér, az ő eszméi is letértek vele; azon vette észre, hogy otthon van.

Százfélét gondolt azután, mint fog a szép fiatal nő kedvesen, kedélyesen eléje futni, s őt átölelni, csókjaival elhalmozni, vagy tán fekszik most is betegen, s a viszontlátás után eped, s mint fog meggyógyulni férje egy szavától. Oh, miért nem siethet, hogy orvosságát megvihetné?… Azután mindegyre borúsabb gondolatjai jöttek; hátha nagyon beteg, s ő csak a haldokló ágyához érkezik haza, hogy végsohaját felcsókolja ajkairól? hátha meg is halt s ő csak sírhalmát fogja feltalálni?… Arcza mindegyre sötétült, a ború nem volt magában elég, a villámnak is meg kelle jőni: hátha a míg ő eped, vágyódik és szeret, addig annál, kiről gondolkozik, emléke feledve van, s míg a rossz fátum őt e kelepczében fogva tartja, az tán egy bűnös boldogságaért történik, ki nevet akkor, a midőn ő zokogva sír!… Homlokán mély barázdát vontak a ránczok, szemei mereven néztek magok elé, arcza mindegyre sötétült; míglen János gazda, megszánva gondolataitól gyötrött urát, meg nem szólalt mellette: bizony szép idő van ma.

Mintha tudná a jó öreg szolga, hogy az urának jól esik, nem szünt meg azt vigasztalni, a maga modorában, s erőt véve a természeten, elkezde az asszonyáról beszélni:

– Hiszen ne busuljon vitézlő uram, nem lesz a nagyasszonynak semmi baja; majd meglássa, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk, mire haza érünk.

(Pedig azt tartom, nem sokat törődött volna vele az öreg, ha valami szép természetes úton-módon megszabadult volna tőle a ház.)

Paskó restelte, hogy szolgája észrevevé nyugtalanságát, s iparkodott türelmesen várni, míg a fejedelem kiszabadítja az önkénytelen veszteglésből.

Már három nap mult el; a kordonra rendelt székelyeket küküllőmegyei magyarok jöttek fölváltani, a minek János gazda véghetetlen örült, mert ezek kevésbbé voltak garabonczások, hagytak beszélni magokkal, közel engedték az embert menni, később pedig igen jó tüzelőnek találva a székelyek által font sövényt, azt szétszedék és feltüzelték, sőt utoljára János gazda még egy ismerősre is talált köztök, egy emberre, a ki épen Paskó helységében lakott s oda ment hozzá beszélgetni.

– Adjon Isten, János gazda! hát megint Törökországban járt? már azt hittük, vissza sem jön többet urastól együtt.

– Üm. Talán nem is kellünk már idehaza?

– Bizony nem tudom én.

– Mikor volt kend a kastélyban? Nem beteg-e az asszony?

– Van eszében, hogy beteg legyen. A mint kendtek kihúzták a lábukat a házból, olyan dáridót csapott, hogy hetedhét országra szól, még tán most sincs vége a dinom-dánomnak. Egyik vendég a másik kezébe adja a kilincset, s a hegedű ki nem kopik a házból.

– No ez szép lesz, dörmögé magában János, s oda somfordált az urához, ki türelmesen ült a rögtönzött góré alatt.

– Vitézlő uram, úgy-e bár, ha innen szabadulunk, csak egyenesen Gyula-Fehérvárra megyünk?

– Hova mennénk máshová?

– Hogy nem teszünk egy ugrást Majosfalva felé?

– Nem tudom, János. A hogy az idő kiadja. Miért kérded?

– No, mert hogy idáig is nagyon sokat késtünk, s tudja kegyelmed, hogy a fejedelem milyen hirtelen haragú, megdorgálna érte, ha megtudná, hogy elébb haza mentünk. (János gazda, mikor az uráról beszélt, mindig oda értette magát is.)

– Igazad van, János. Nem megyünk haza. Ráérünk azután is.

János gazda megint visszament az ismerőséhez beszélgetni, ha nem tudhatna-e ki tőle még más egyebet is.

– Hát mi ujság még odahaza? kérdé az ismerőstől.

– Nincs minálunk semmi egyéb, mint hogy a ludak mezítláb járnak; kend mondhatna valamit, mert messze földet bejárt. Megtanult-e kend olaszul?

– Én? Hát már minek tanultam volna én olaszul?

– No, mert akkor nem tudom, hogyan beszél kend odahaza az új lokajjal.

– Uj lokajjal? kérdé elbámulva János.

– No, mert azalatt a nagyasszony kend helyett olasz lokajt fogadott.

János gazda sóbálványnyá meredt.

– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az asszony maga.

– Milyen? kérdé János véghetetlen szomorúsággal.

– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.

Jánosnak egy mentő gondolatja érkezék.

– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd úgy beszél, mint az ember.

– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja pántlika-osztogatással.

De János csak váltig nem tett le a gondolatjáról.

– Hát mondja meg kelmed, mivel él?

– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat; azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.

János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele kössön.

– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s más efféle?

– Biz az furcsa, János gazda.

– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára, vagy mi.

– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni érte.

(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a házhoz.)

– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról, hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem várna.

– Majd meglássuk.

Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta álom és étvágy.

Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a fejedelemnek is egy hadnagya, parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.

Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még több oka volna a sietségre, mint urának.