AZ ŐRÜLT.

A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni fog.

Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő.

Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.

Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója4) előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot, hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.

A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak adófizető királyokat tűr meg a földön.

A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy Francziaország is a földön van és eltávozott.

Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország visszafoglalásában segítségül leend.

A szultán helyett ismét Mustafa felelt:

– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.

A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.

Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő nagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni, hogy Magyarországra kirohanjanak.

Mustafa válaszolt:

– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak segítségül legyetek.

A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például: magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva, míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.

Hja! a török politika törökül van írva.

A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei Magyarországról.

Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik.

Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki, győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.

A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának; sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva, az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.

A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán hallgatott.

Végre jöttek az ulemák.

Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.

Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú, sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt görnyedezett, ez volt az Alkorán.

Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló, elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon tárgyról.

A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között, mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak, hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb; ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat felsorolni.

Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?

Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt, mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.

– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»

A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket; Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.

A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.

Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni, hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda nyomni.

– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva, melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.

Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban eltüntek a pergamenről, utána szemlátomást multak el a feketével írott sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az érczvíz.

A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt az elfehérülő írásra függesztve.

Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti és azt égre emelve, szólt:

– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet én kardnak élével négyfelé vágom.

S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte fölé:

– És megégetem azt Allah orczája előtt.

Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a pergamen porrá égett.

– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne; szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.

A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.

E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba – Feriz bég…

Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája ki volt gombolva mellén s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt hüvelyébe dugva.

Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná, hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és remegve várták szavait.

Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem vagyon abban és az Isten küldötte bele.

Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát, oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána aludni nem bír.

Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése, a midőn megszólalt.

– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe, messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet oda.

Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást sápadni látták.

Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arczokon.

– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.

Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga, Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.

A nagyúr különösen kedvelé Ferizt s megszólítá nyájas atyai hangon:

– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és kigyógyulandsz ottan.

Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást jelent.

– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim vesztének?!

Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:

– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!

Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott, alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá, lassudan suttogva:

– Szegény szultán, – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.

S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni. Senki sem tartóztatá.

Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó hangon szólt:

– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen. De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok. – S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…

E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont fegyvereiket.