III. A SERASKIER.

Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört volna.

Számtalan rabszolgát tartott e derék úr, ilyen gazdasági elve lévén:

Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is. Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte, hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat, vontatták a hajókat.

Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni egész úti kiséretével együtt.

– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán erkölcs!

S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai olajkereskedő volt a jámbor.

– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».

Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak, hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből, s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és mogyorót.

Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.

– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten, jó asszony, meddig maradsz itt?

– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem akartalak kikerülni.

– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova utazol, jó asszony?

– Anadoliba: egy régi fogadásom következtében.

– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok azon drága csemegéket. Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.

– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet távolabb keresnem.

– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak mindenféle emberei.

– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.

A seraskier némán kaczagott, fejét elé-hátra rázva.

– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről, emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.

– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját, nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd, hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne azt kiválasztani a sok közől.

A seraskier fejét rázta.

– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá, így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz rabot, nem jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.

– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz aranyat érte.

A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany, megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.

– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál. Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.

Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána tevé:

– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.

– Szívesen, jó szomszéd.

– Meg, ha akarod, tizenkét narancs- és gránátalmafát a kertedből.

– A legszebbeket kapod meg.

– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra néhány száz hollandi tulipánhagymát.

Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra.

– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is egynéhány.

– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl, tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.

– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort, honnan, merről?

– Az útban láttam egyet, ha jól emlékszem, a Dzerdzina völgyben.

– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.

– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.

– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi áron.

– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál, százat vehetsz a hadsereg megtérte után.

– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római vezért a perzsa király.9) S itt fog állani a kertemben, a bokrok között, csudára.

– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van!

– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.

Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:

– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa énekesei.

– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis fiókgalamb, hogy nem sírsz?

– Nem sírok; felelt fogait összeszorítva Ilonka.

– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?

– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt kezekkel Kucsukné.

A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.

– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére, melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte, délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…

– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást igérünk.

– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a rabszolgaságból!

– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve összeszorított öklével az embert, egyszerre elrekedt hangon mondá neki, összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.

Azzal inte kiséretének, hogy menjenek, s a két gyermeket kézen fogta.

– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok enyém, a porontyok is nekem születtek.

A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.

Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a posztó, s szemei kijöttek üregeikből.

Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s elvágtatott a seraskier udvarából.

Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:

– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.

Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak, nem érhették utól.

A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy megérett tök.

Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos bársonysíma és aczélkemény kezeket.

Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni magát.

Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.

Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.

Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.