AZ ÁLDOZAT.

A herczegné meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!

Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.

A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.

– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.

– Te itt maradsz?

– Nem.

– Hová fogsz menni innen?

Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre.

A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat, a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.»

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák, ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek, és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meghagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.

Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol, arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá, – elesettekhez, – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz vonásait és nevet ad önmagának.

Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.

Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák, aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.

Ekkor kezeit hevülő szivére nyomva, felsóhajta:

– Isten! velem légy!

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva.

Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám, mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk halva volt.

* * *

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.

Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő alak szállna a magasba.

Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.

* * *

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy azt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt, a kit keresett, megszólítá Olaj béget:

– Én Hasszán basával akarok beszélni.

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

– Ime, – beszélj vele…