XI. AZ ITÉLET.

Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s jogaikat követelék vissza.

A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta állani.

– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a fejedelem tőlük.

– Saját édes apánk… felelt Károly.

– Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?

– Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.

– Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.

– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál, sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk még reá.

– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás? Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.

– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem újra.

Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni s az utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett vagyonai javával.

A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.

Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének, hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.

Odajárultak a tanácsurak elé.

– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a fejedelem a beburkolt alaktól.

– Én vagyok az, uram.

– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát láttatni?

– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az vagyok, a kinek állítom magam.

– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem. Leplezze le magát kegyelmed.

Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.

A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak, félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».

– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek, kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek szivébe?

A fejedelem irtózva fordult félre.

– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit, hogy hivassa elé Pozsgait.

E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:

– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.

A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.

A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.

– Te urad hűtelen nejét megölted? kérdé a fejedelem megindult hangon.

– Azt cselekvém, uram.

A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre fölemelé fejét s határozott hangon mondá:

– Itélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatinkat.

A tanácsurak felálltak. Feszült csendesség volt a teremben.

– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»

«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»

«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök kivettessék.»

«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás, házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék, kit oly gyalázatosan elárult.»

«Ez itéletet végrehajtani kegyelmedre bizzuk, Teleki Mihály uram.»

E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete által előidézett.

A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját; elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.

S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban, midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez megmérgezte volna lelke jó érzelmét.

– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh fektessetek engem is mellé!…

Még akkor sem szünt meg őt szeretni…

* * *

Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított. A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.

Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei verték föl elvonultságából.

A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat, midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.

A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva, melynek vasperecze nyakára volt kötve.

Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz lélekzettel.

Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám kezébe adva, monda:

– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s rabja marad kegyelmednek mind halálig.

A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly szánalomgerjesztő volt őt látni.

Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most, midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre ment s elveté azt magától.

Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így látta maga előtt.

– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj fel és légy szabad.

Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.

Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte meg…

* * *

Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.

Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.

Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.

* * *

Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak lakhelyet cserélt.

De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.