VIRÁGHERVADÁS.

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, egyenként elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el?

Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol kilépünk, ott a temető.

Keressük fel Arankát és Ferizt.

Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány; gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.

– Oh Feriz! én meghalok itten és mosolygó egedet soha sem fogom látni.

– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.

– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.

– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.

– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!

– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…

Aranka szomorúan csóválta meg szép szőke angyalfejét.

– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.

– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

A leányka fejét rázta búsan.

– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az beszél, az a boldog szerelem…

A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Meg is kellett látnia nem sokára.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen: neki is utána kelle menni.

Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé homlokára.

– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s Isten irgalmára.

A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná az eltünt életerőt.

Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki fölötte hűségesen virraszt!

Oh a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!

Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.

Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

– Ha ott most az én atyám jőne! rebegé Aranka reménylő arczczal.

Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:

– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.

Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit feléje emelte.

A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.

Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a mosoly.

A hintó üvegajtaja megnyílt, s a ki kiszállt belőle, az Kucsuk basa volt.

Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.

– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.

Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.

Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:

– Hol van atyám?

Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón suttogá: «az égben!»

A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.

A kedves leány atyjához ment az égbe.