AZ ÚJRA KIHÚZOTT KARD.

A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választó-fejedelem, Miksa, Nándor-Fehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer janicsárt kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen előre haladó birodalmi seregek a badeni herczeg vezetése alatt a török seregek maradványait Niszszánál tönkre verék. Viddint elfoglalák; onnan behódoltaták Bolgárországot, az Arnótságot, le egész a joni tengerpartokig, Stambult nem védte más többé, mint a Hæmus havasai.

A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktól.

Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem s ezúttal gyönyörű példáját adá az oláh politikai ügyességnek, mely más részről az ő egyszerű észjárását is kereken jellemzi.

A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt megbízva; ez tehát előre írt S*a herczegnek, hogy ő tizezer emberrel Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli táboridőt ott akarja tölteni.

Ugyanakkor a tatár chám is tudósítá a herczeget, hogy ő negyvenezer emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kisérni.

A herczegnek az egyik igéret ép úgy nem tetszett, mint a másik; fogta tehát, és a tatár chám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig elküldte a tatár chámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.

Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre sem a német, sem a tatár nem ment telelni.

Ez az apró státusok diplomatiája.

* * *

A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bércztömegek között, melyek nagy tág öblöt körítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű domb: síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bérczek között csak úgy tünik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb, mint czédrus, a legszebb, a legsötétebb, legterebélyesebb törzseit e nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni bérczczel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik. Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen házikói, melyek a hegyoldalba építve, úgy tünnek elő, mint valami rakott kártyavár s távol a hegyek nyilásai a syriai tengeröbölt engedik láttatni.

E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszther, a regényes szellemű angol hölgy európai comforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.

Az ifju makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit, a körülhangzó csatazaj közepett.

Azon jóslat, melyet egykor a divánban tett, kiszivárgott a nép közé, elterjedt a hadseregben s a mint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai, annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harczosok szivében, végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy a míg ő fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak és mihelyt újra megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadi szerencse s újra kedvező lesz az ozman fegyvernek.

E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a diván, szüntelen küldözte követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről, elvesztett csatákról, szorongatott veszélyeiről.

Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: «úgy kelle történni mindennek; – a kigyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a bolondokra és bíztatok a hitszegőkben és tánczoltatok az igaz emberek sírjain. Énekszóval fogadtátok, a ki megrontott benneteket, és börtönben öltétek el, a ki megakart szabadítani. Most álljanak elő azok, a kik le tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták, megégeték, szélnek szórták az Isten előtt tett fogadás lapját, most törüljék le a történet lapjáról a rajtok esett gyalázatot; mondják azt: volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! támaszszák fel az elesett hősök seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat és keressenek tanácsot ott, a hol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az egeket érje: – ember ő és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten összeomlik.»

Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak, s minden újabb harczi veszteség után több-több régi ismerője látogatá meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját s vállaljon vezérséget a hadseregnél.

Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt képes őt határozata megváltoztatására bírni.

– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy hívjatok: önként megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem marad…

Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozman birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak; a lengyel visszafoglalta Podoliát; a velenczések a török szigeteken voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától s a vele ellenkező hadaknak nyitá meg várait.

Az új szultán hadsereg, vezérek és dicsőség nélkül vette át az uralkodást, de e hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztül vájni s nem esni kétségbe a jövendő vigasztalanságán.

Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harczi érdemet; megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölihez; őt kinevezé Erdély fejedelmének s parancsot adott ki a tatár chámnak és moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.

Thököli nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, melylyel neki Erdélyt elfoglalnia kellene. Rabolni, gyujtogatni jók lehettek azok, számra is elég sokan voltak; de minő harczot lehete víni ily rendetlen néppel, melyet semmiféle erő nem birt valami alakú tömegbe állítani; kik nem ismertek semmi más hadi tudományt, mint előre futni és hátra futni; kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, kik ha puskaropogást hallottak, bedugták füleiket és szétfutottak, mint az egerek.

És ezekkel induljon ő a birodalmi jól rendezett, fegyelemtartó, fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?

Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült és levelet írt, s azt gyors futárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg sehol, a míg azt kézhez nem adta.

E levél Feriz béghez volt intézve.

Benne tudatá vele Thököli az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:

«Ime a mit megjósolál, bekövetkezett; a kik velünk egy sorban kezdték a harczot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy fogadást tevél azon időre és a fogadás teljesítésre vár.»

Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s a mint végig olvasta azt, egy pillanatig sem gondolkozott rajta s parancsot adott lovászainak, hogy rögtön nyergeljék fel harczi paripáját; kardjai közül kiválasztotta, a melyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harczban; leveté szürke palástját s fényes drága öltönyt övedzett magára; pinczéjében megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait, válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé és együtt ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már s mondá nekik, hogy vígan legyenek, mert egy óra mulva indulni fognak a hadba.

A birodalmi sereg egészen otthon tevé már magát Arnótországban. Szép vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, a mennyi kellett, minden arnót férfi fejenkint egy aranyat fizetett adóba, s meg sem érezte azt. De hogy arnót asszonyok is fejenkint egy-egy csókot kezdtek fizetni, azt már megérezék.

És nem sokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek felé, számuk többre megy hatvanezernél.

A birodalmi had nem volt több mint kilenczezer, de ők csak nevették a harczi hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a török hadsereg színe, válogatott hősei, a spahik, a janicsárok ezrével omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek hiresztelt váraik piaczán, mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet soha sem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget vonnának maguk mellé, hol a badeni herczeg Nándor-Fehérvár alatt feles számú sereggel táborozott.

Az arnótországi hadak vezére volt a hannoveri fejedelem.

Ő váltá föl a nem rég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát.

Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra kilencz ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harczot.

Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, a mely az első sortüzelésre hátat szokott fordítani s megfutamodni a harczból, mert csak azért járt lovon, hogy nehezebb legyen utólérni.

Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.

Thököli levele után rögtön sietett az ifju bajnok Syriából, az új szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után megismeré, hogy nem ez ifju az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik ellenkeztek vele s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse azt a birodalmi seregek ellen.

A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harczi koczka megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestől tódultak zászlói alá, és az sokat tesz, azon vak meggyőződés, hogy a diadal Istentől van igérve.

És Feriz bég nem volt az csupán, a mik török vezérek szoktak lenni: vitéz katona, ki bátran mer elől rohanni a harczban, ő egyúttal eszes hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki emberei életét eredménytelenül nem koczkáztatá soha, ki minden legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, föl tudta fogni a tér és helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harczolás módjával, s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. E miatt katonái határtalan ragaszkodással voltak hozzája, mert tudták, hogy ha elvesznek is, haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.

A mint Feriz a hannoveri fejedelem fölállított hadait egy dombról végig nézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan tömött harcz-sorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyves erdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják körül a fejedelem táborát s fogják minden oldalról egy nyillövésnyire körül.

A fejedelem látta e mozdulatokat s engedett történni mindent; többször megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást; körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort s úgy rohanták meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert és rendesen ez volt a vége az ütközetnek.

De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat, azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyujtva, úgy lövöldözzék fel a levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.

Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok ő reájok, mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig lepattan.

Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyilvesszők, mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel bele akadtak a lovak hátába, égő cseppjeiket a harczosok arczára hullaták, ruháikon, kalapjaikon keresztülfuródva égető sebeket ejtének rajtuk; a lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb egyenkint, majd össze-vissza, egy-egy hadsor, egy külön álló csapat; a vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.

Ekkor megfuvatta Feriz bég a trombitákat s egyszerre minden oldalról megrohanták a birodalmi seregeket; azok nem voltak képesek a támadást szokott harczi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el a nélkül, hogy magával valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég akkor hozá elő a pihent tartalék-hadat: a janicsárokat, a spahikat, kik égtek a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.

A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott maga körül mindenütt fölemelt dárdákból s kétségbeesetten rántva kardot, ott esett el a csatamezőn és a többi is mind elhullott. Az egész hadból hírmondó sem jutott haza.

Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer megfordítá a török had szerencséjét s mint a jóslat és a közhit tartá, e fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig hüvelyben maradni, a míg a harczi veszteségek tartanak s csak akkor támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.

A hír rögtön elterjedt az ozman birodalomban s új erő, új lélek szállta meg egyszerre annak harczosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni s Stambulban ez volt az első szabad lélekzet: a veszély nem függött feje fölött többé.