EGY FÉRFI, KIT ŐRANGYALA ELHAGYOTT.

Egyik csapás a másikat követte ezután.

A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a harczból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most midőn azt egész erővel megkezdték, hogy akar épen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a kezdete, tessék a vége is!

A vége pedig nagyon keserű lett.

Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett Szobieszky hős kardja által; a roppant harczi készletek mind ott vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a sereg szine-java, hősei ott vesztek.

Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma folytán Győr alatt hagyták s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni az időt: míg az ostoba török a sánczokat mászta, ő azalatt a győri német tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.

Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a divánban megjósolt.

A török hadak mindenütt megverettek.

Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár; Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a várőrséget; végre megostromoltatott Buda s a nagyvezér szemeláttára kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól a félholdak, hogy helyeiket újra keresztek foglalják el.

És mind azokon, kik a divánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a jóslat, hogy nem sokára meglátandják a paradicsomot.

Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai vezért a vesztett harcz után Kara Mustafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sánczait védve esett el. Ajász basát Thököli ölette meg a szultán parancsára, s Buda eleste után Olaj bég elhozá Kara Mustafa számára is a selyemzsinórt és a bíbor erszényt: ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Mustafa látott, mert feje levágatván, abba tétetett bele.

És végre, midőn nem volt már senki életben a halálra jelöltek közül, csupán a szultán maga, akkor fellázadt a stambuli nép, feldühödve annyi veszteség fölött, s a pártütő janicsárokkal rárohantak a serailra, levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, a melyben ő saját testvérét harminczkilencz évig sanyargatta; azt a trónra ültették helyette, ő pedig meghalt a börtönben.

És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy a kik a törököt felbiztatták a harcz kezdésére, a harcz végzetén ellene fordultak. Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe és Teleki Mihály lőn római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek tizenháromezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe; Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf czímet s ezüst asztalterítéket, mely megért tizezer forintot. Ezzel Erdély a római császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és közötte…

Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az erényes, magaslelkű Bornemisza Annát.

Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő? Őrangyala, vigasztalója minden bajában, életének világosabb fele, ki a mint letünt, kétszeresen sötét lett körüle minden.

Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére, szivére; nem volt hova menekülnie többé üldöző bánata elől: futott egyik városból a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem tud menekülni; végre bezárkózott szobájába s hat hétig ki nem jött abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:

– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy batkát sem kapok sem a harminczadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból; ha rám jön a szűcs, a mentém árát nem tudom neki kifizetni, mert egy fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? szegény kis fejedelem. Az sem marad neki, a miből az iskoláit kitanulhassa!

Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt. Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel, s fenhangon beszélt magában csodadolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell neki meghalni.

Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy minden nap erszény pénzeket hoztak eléje, azt mondva: «ezt a pénzt most hozta Apor István a harminczadokról, ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, azt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul nagyságod, mikor elég pénze van».

Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták s új czímeket gondoltak ki számukra.

Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.

Mindig ernyedettebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most meg úgy rájött, hogy két nap is elaludt egyhosszában.

Végre, a mi az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél, elkezde azon nemébe jutni a nymphomaniának, midőn az élvezni erőtlen vágy kínzó óhajtással kiséri a női kellemeket. Egyszer-másszor megpillantá a szép telivér Mikó Istvánnét és a kedves deli Vér Györgynét, mindkettő özvegy asszony volt, s órákig elleskelődött ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utczán? Titokban mindenféle csatlós által tudakozódtatott utánok: ha nem volna-e kedvök hozzá nőül menni?

Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek jóságát, szépségét oly könnyen s oly rövid idő alatt feledni tudja.

A szegény ember erre elérzékenyült s fölkereste szobájában Bornemisza Anna életnagyságú arczképét, s odajárulva hozzá megcsókolá annak kezét, s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény eltántorodott bűnösnek s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor ismét vigasztalhatlan volt a felett, hogy oly szép, oly kedves, oly páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon.

Végre megszánta őt a Mindenható s elszólítá e siralom völgyéből; elmene azon hazába, a hol nem laknak törökök és nincsen háború.

Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: «Jól járt szegény, Isten nyugtassa meg!»

Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken adattak át az örök nyugalomnak.