O DU LIEBER AUGUSTIN!

– Fújd hát azt a nótát most! parancsolá Ocskay a trombitásának. «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e vicsorítja még?

S aztán előre, mint a szélvész!

A bánus vértes-ezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.

Tovább, tovább!

Következik Steinville hires dragonyos ezrede.

… Rád-e, rád-e, rád-e, rád!

Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!

Ott jön egy sáncz, megrakva muskétásokkal.

Fújjad, Fújjad!

Rajta! Rajta.

Fel egyenesen. Kaptatva! repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek a levágott fejek bele az árokba.

Tovább, tovább!

Ott üli a diadalát nagy fejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé az már.

Rajta, rajta!

Ágyu lobban, bomba roppan. Kartács zúdul, dübörög a föld. Császári muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.

Hajtsad kurucz, hajtsad!

A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes üteny dallamra: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.» Erre masiroznak a német katonák. A vége az, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!»

– Most vágd kurucz!

Maga is neki vágott jó Ocskay László s kézzel lábbal majd szétrúgta maga alatt az ágyat.

Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most? Mikor aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, a kik a házaknál vannak elszállásolva.

Hajh most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay Lászlót, mint a hogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még sokáig álmában, mikor az már régen a másé.

A ketyegő fali órára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az öltözködéssel, hogy kilencz órára ott legyen a politzei-hivatalban pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában. Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem kiméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.

Schárodi már odakinn várt reá s személyesen kisérte el a rendőrségre, egész a hivatalszoba ajtajáig, a hol már el nem tévedhetett. Az volt a főregistratura.

A német, a ki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny köpczös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg, annak a keze ügyében, a ki abból lövöldöz.

Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s felelni a hozzá intézett kérdésekre.

Először is, kinek hiják, hány éves, hol született, s a többi.

Mi a mestersége?

Generális.

Császári királyi?

Hát mi volna más?

Azután következett a személyleirás.

Ezt az oberregistrator diktálta a kanczellistának.

Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:

– Haja elől befonva asszonyosan. – «Orra alatt két előre meredő paragrafus alaku szőrtekervény».

Arra a hatalmas bajuszra különös «pick»-je látszott lenni a főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli a bajuszával.

Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van?

A császárhoz jött.

Mi dolga van vele?

Azt is megmondta.

Van-e miből megélnie az alatt, a míg Bécsben tartózkodik?

Nincs-e pestis azon a vidéken, a honnan ide jött?

Van-e gyónási czédulája, és mikorról?

Ocskay mindenre felelt csendes béketüréssel.

De mikor azt kérdezte tőle a kerekhasú, hogy «volt-e már valami gonosztettért megbüntetve és mi módon?» akkor elszakadt a türelem madzaga s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím és nőnemen lévő szenteit; a miért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik irnoknak nagy flegmával: «Vegyen ön csak elő egyet a Strafbolletákból s irjon fel két forint birságot a registráltnak, illetéktelen fenhangon kiabálásért a hivatalszobában».

– Hát csak irj fel fráter öt forintot! Kiálta oda Ocskay László, s még három forint árát lekáromkodott a kerekhasú összes atyafiságának rovására.

Ez így rendben lévén, megkapta a certificátot, melynélfogva itt tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a fehér angyalban, ha más kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új certificatért jöjjön.

– Vak apád! Monda Ocskay; egy hét mulva én már ott viszem a dandáromat ütközetbe a Garam mellett!

Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utána ment, hogy kikisérje. A hivatalszobán kivül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkinálta Ocskayt egy szippanat burnóttal is a szelenczéjéből, s azt mondta neki, hogy «különös gondunk lesz az urra!» S pártfogói ábrázattal veregetett a vállára.

Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra, s mérgesen verte le a válláról a hivatalfő tubákos újjainak nyomát. Ő neki, Ocskay Lászlónak a vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!

Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Schárodit.

– No ezen szerencsésen átestünk; monda a fehér angyal. Nem vertél meg valakit odabenn?

– Kicsi híja volt.

– No már most siessünk haza. Tedd magadat gálába, hogy legelébb is bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a számodra az István-térről gyaloghintót.

– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.

– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még egy közös jóbarátunk lesz jelen, igen fidélis czimbora, egy igazi bécsi vér.

Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó barátjuk, s a mellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis czimbora. Hát nem törte rajta a fejét.

Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelóggó tarsolyába belerakta mindazokat a nagybecsü okiratokat, a mik idejövetele sikerét biztosították s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba, a levett kalpagját a kezében tartva, mert a német, mikor a gyaloghintót építette, nem számított arra, hogy abban a magyar mágnások is fognak kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, a miben a kócsagtollas forgójuk elférjen.

A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársony kabátos úri ember ült egy nagy oroszlánlábu asztalnál s azt kérdezé tőle, hogy kinek hiják, és mi a czíme.

– Én Ocskay László, generális vagyok.

Erre a koszperdes füle mellé dugta a tollát és fölállt.

– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm két napi áristomra.

– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?

– A miért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.

Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag nélkül nincsen generális.

– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki ő felsége: épen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.

– Az már más; mondá a koszperdes. Akkor csak a többi czímeit kérem, hogy bejegyezhessem az audiencziás könyvbe.

Volt ott az asztalon kilencz nagy könyv, ugyanannyi szinü boritékba kötve. Legelől a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos meg az ezüstös, azután az aczélos meg a rózsaszinű, meg a hupikék, azután zöld, végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert, különben ő lett volna a tizedik.

«Gróf?» kérdezé a parókás, az ezüstös táblájura téve a kezét.

– Nem vagyok gróf.

– Tehát báró? – Lovag?

– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.

A hivatalnok bólintott a fejével s kihuzta a kilencz könyv közül a kék szinüt, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha soha se hallotta volna hirét.

– Mikor lehetek szerencsés audencziát nyerhetni? kérdezé Ocskay.

– Majd mikor ő felsége fogadni fog.

Ettől nem lett okosabb.

– S mikor lesz az?

– Azt nem tudni. Ő felsége most Laxenburgban van vadászaton s csak egy hét mulva jön meg.

Még is csak igaza volt annak a registrátornak.

– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?

– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan iratják be magukat ezekbe a megelőző könyekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell szerint az instansok rangszerint bocsáttatnak legmagasabb audencziára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az aczélban a katonatisztek, a rózsaszinű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.)

– És így én rám mikor következik a sor?

– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy az ötödik napon.

(Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba, gondolá magában Ocskay.)

– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.

– Önre nézve, ugye? mondá a magas úr csendes sarcasmussal.

– Nem! Az országra nézve! Tüzeskedék Ocskay.

– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.

Ocskay háta mögött jött egy mezitlábos, faczipős szerzetes.

– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.

Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, a mikor az archonok palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghallgatják.

Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ozmonda hozta el a számára s még is csak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kanczellár palotájához.

Épen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszékhordozók megérkezének a kapu elé, a két granatéros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy «hopplétz» (abg’lőst.) – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay kereste, míg rátalált az odujában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyukáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intentiókkal.

– Itthon van ő excellentiája a cancellár?

– Nos aztán? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel.

– Lehet audencziát kapni nála?

– Honnanvaló lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebédnél ül? Tehát «mi» is.

– Hát délután nem fogad ő excellentiája?

A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött.

– Te! Asszony! Délután? Audiencziázni? Hahaha! Ez az úr most jön Törökországból.

Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A közös jóbarát már talán éhes is lesz: ne várakoztassuk. Visszavitette magát a fehér angyalba.

Scharodi már nyugtalanul várta.

– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk. Gyere fel egyenest.

S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.

Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem volt más, mint a politzei registrátura főnöke. Jó barát reggel óta.

– Herr von Ocskay; Herr von Federreiter; mutatá be egymásnak Scharodi.

Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.

Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt – tányérok és poharak között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.

– Nagyon jól tette ön, hogy a fehér angyalba jött szállni! mondá parolát csapva Ocskay tenyerébe: ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban, mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőmüves sincs közöttük. No majd leves után sok anecdotát mondok el róluk.

És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kaczagni: hisz ő már özvegyasszony.

Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. «Már csak ez az egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!

Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a «der liderliche und versoffene Jerum»-ot, meg a «Mir is alleseins, habi a Geld, oder keins». Scharodi kisérte a nótát gitárral.

Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.

– Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hirét kegyelmed? Hogy ne hallotta volna? Az egész világon éneklik ezt a nótát: «Ei du lieber Augustin». – Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó, mikor minden ember kétségbe volt esve, s csak úgy hullottak el az utczán a bécsiek, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a «Todtenbruderschaft» a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sirba belevetették a többiek halmára s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sirból, megkereste a dudáját s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a «Hei du lieber Augustin»-t a fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb kocsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor ember-hátán-ember üli tele a bécsi világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság, utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy «Rock is weg, Stock is weg;» az embernek az inába áll a tánczgörcs.

S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy «Schnadahüpfert» közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi danolta Augustin nótáját: «Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der Wein erfreut.» (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)

– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik, szólt a táncz után, kissé restelve a dolgot.

A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a czimborának.

– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy «Azt mondják, hogy nem illik a táncz a magyarnak.»

– Kérjük nagyon szépen! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ozmondának, míg a grófné csakugyan ráhagyta magát birni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, a mihez aztán Ocskay, csipőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délczeg tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, a hol azt mondják: Illik gyöngyös pártához, Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához, Pillangós czipőhöz,» még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.

– Fölséges! Magniperb! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána csinálni! Hogyan is volt csak?

De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet kért, hogy szobájába vonulhasson.

Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, a hol Salamandert fognak dörzsölni egymással.

Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.

Másnap korán reggel azonban már kiránczigálta Ocskayt az ágyból egy rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyre: idegenek registraturájába.

Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó czimborája, hogy olyan sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?

Felballagott a Registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a rácsos iróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé elsánczolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.

Ismét elől kezdődött a tegnapi benevolisatio. «Kinek hívják? Hány esztendős? Mi a vallása?» s a többi.

Mikor ez mind meg volt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal Federreiter úr az inquisitustól:

– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, a kivel tegnap együtt mulatott?

Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szive dühében e kérdés miatt.

– Hát mi köze van ahhoz az urnak? Kiáltott vissza, teljes tüdejéből.

– Csak lassan uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzey van: a közerkölcsiséget szigoruan veszszük. Paragraph so – und – so – azt rendeli, hogy a kik a kocsmákban asszony-személyekkel együtt esznek, isznak, énekelnek és tánczolnak, item: a ki nyilvános szállókban férfi és asszony személy két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött szobában tartózkodnak, szigoruan kérdőre vonatnak, hogy miféle törvényes, avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre itéltetik, hetenkint két napi bőjttel súlyosítva; a «das Mensch» pedig a bűnbánó leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?

– Hát persze, hogy rokonom. Unokahugom.

– Hányadik ágon?

– Az első ágon.

– Hisz az grófné.

– A férje után.

– E szerint beirom, hogy a «testvére» az urnak.

– Azt sem bánom; szólt Ocskay nevetve.

– De ne tessék ezen nevetni; dörmögé halkan a főnök, mert különben olyan hamar beteszik a szép grófnét a «Hübschlerin»-ek közé, hogy észre se veszi.

– Ne féltse ön azt a grófnét!

– Jól van, el lehet menni.

Délután aztán, mikor Federreiter úr, meg Ocskay összekerültek a fehér angyalban a Kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:

– Megbocsáss, pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél, én is úgy feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a hugocskádat, hogy mikor magányosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az imádságos könyvet s aztán sétáljon be a Szent-István templom egyik ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt megszólitja a politzey: ő meg azt pofon találja felejteni s kész a veszedelem.

Akkor aztán leültek inni.

Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, az által bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál hajótörést szenvedett az expeditiója: az inas arra a kérdésére, hogy itthon-e az excellentiás, azt a választ adta, hogy «itthon van, de beteg.» Pedig épen előtte eresztettek be egy czifra ruhás urhölgyet, a ki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No majd holnap.

Ez így ment napról-napra egész gratiával. Ocskay senkit sem talált otthon, a kit keresett, meg a kihez a bántól ajánló levelei voltak; a ki otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy el volt foglalva államügyekkel, hogy nem ért rá őt elfogadni.

No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a «paradicsomkert,» a bécsi világ kedvencz mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az érczet, örök mozgásban tartva mesterséges vizmű által. Ott bámultathatta délczeg alakját a bécsi elegáns világgal s bámulója akadt elég. Hallhatta a hires bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: «herdegatta (ördögatta) blaue Hosen!» próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a hires «Mux» lökését mind a kilenczre? Abban az évben nyilt meg Bécsben az első opera-szinház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami nyolcz törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenek felett való mulatság volt azonban a fürdőkben, a hol óriási nagy termekben alant a vizmedenczében a város elegáns hölgyei fürödtek, (magától értetődik, hogy fürdő-öltözetben), a gavallér urak pedig a galleriákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt hajigáltak le a vizbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, a mint azok azt elkapták, vagy a viz fenekéről felbuvárkodták.

Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az Augustin productiója a fehér angyalban.

A hirhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer hagyta magát rávenni, hogy régi kedvencz kocsmájában, a fehér angyalban gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti-dijat szedtek a kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; a ki be nem fért, kinn maradt az utczán, oda adatta ki magának a «Schoppen»-jét s az ablakon keresztül hallgatta a kedvencz troubadour nótáit.

Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni s két ember fogta a két hónalján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakas-tollas süvege lelehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy tánczbáb (Gliederpuppe). Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja, beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem a mint a publikum vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei s tüzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s a mint aztán reszkető kezébe odanyomják a wachholderes poharat (más italt be nem vesz már) s a mint annak a tartalmát rángatozó mozdulattal beöntögeti fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel néz, köszönget, s mikor aztán még a duda fuvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvencz szerszáma. Az maradt rá az apjáról, mint szegény árvagyerekre, a kinek az apja elitta a házát a feje fölül; az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője; az a duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, a míg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stadiuma a művésznél, a mikor aztán megtelnek a szemei könynyel, s egyszer csak azt mondja a duda, hogy «nyekk,» nem adja tovább a hangot. Akkor aztán még egy pohár borókaszesz, s az egész jó kedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal rhythmusára rángatózik s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.

Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak ilyen helyekre, akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni, hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. A hol más csak mosolyog, ott a bécsi kaczag, s a hol más kaczag, ott a bécsinek már a mellényéről szakadnak le a gombok.

Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez legközelebb álló kerekasztalnál foglalta el a helyét már kora délután, tüntette ki a jó kedvét a legrakonczátlanabb tombolással.

– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! mondá Scharody Ocskaynak. Soha sem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.

Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a refrainet: «O Jerum, Ui, O Jerum», meg az «Alles ist mir einerlei»-t, az összes vendégsereg hangoztatta utána.

Végre az «O du lieber Augustin»-t követelte a közönség. Ez maradt fenn örökidőkig kedvencz nótájának. Minden asztalon kopogott a pohár-fenék, a közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. «Halljuk az O du lieber Augustint!»

A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék, hogy no most hallasz valamit, a mit még nem hallottál, Bécs rettegtetője! hajdan félelmetes Rákóczy villáma!

A kerekasztalnál ülők többen mutogatták Augustinnak, olyanforma némajátékokkal, a mi a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.

Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.

Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: «bolondok! Ágyúval sem tudtatok a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszítek, hogy dudával puskáztok ki?»

Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett, wachholderrel.

Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s egyik lábát a másik után satir-ugrásokra kapkodva fel, rákezdé a nótáját:

Hej milyen frenetikus «jubel» követte ezt a nótát. Kétszer is utána énekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsó-fenékkel helyettesítve az orchestrumot.

Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.

– Silentium! ’S Maul halten! figyelmezteté egymást a közönség.

Következett az új vers:

Vezuvkitörése a kaczajnak következett erre a versre. Minden torok egy kráter lett, miből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi éveken át elfojtott boszuság, elnyelt harag földalatti gázai, lávái törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe a bécsi nép a maga ellenségét.

Ocskay megvallotta magában, hogy ez a földalatti aknafelrobbantás nemcsak sikerült, de meg is van érdemelve, s a mi a legfőbb dolog: igazságos is. Biz az úgy van. «Trutz ist hin, Kurucz ist hin. S jön fel most szép szeliden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.»

De már ezt a verset az egész társaság utána énekelte Augustinnak, ötször, hatszor, tízszer is egymásután. Fogják ezt már énekelni minden utczán, évtizedekig fogják énekelni.

Ocskay László philosophi nyugalmat akart constatálni s még egy kancsó Gumpoldskirchenit rendelt magának, tüntetve vele, hogy nincs szándéka megfutni az egyenlőtlen harczból, habár százan énekelnek is egy ellen.

– Silentium! kiálták a kerekasztalnál. Augustin új verset fog énekelni.

Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát. Augustin rákezdé a verset:

De már ez nem volt tréfa.

– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utczai énekesnek?

Pokolbeli hahota támadt erre a kerekasztalnál, valamennyien rákezdték az új verset ordítani; de nem jutottak ám el odáig, hogy «Ohr ist weg, Ehr ist weg,» mert Ocskay felkapta az eléje tett boros kancsót s úgy vágta a kerekasztal emberei közé, hogy a melyiket eltalált közülök, az orra bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a székéhez támasztott kurtanyelű fokost s elővette a régi kurucztempót, ő ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy maga mind kiverte az egész kompániát. Nem volt ez valami nagy hőstett: a közönség, kivéve a kerekasztalt, csupa merő békeszerető jámbor polgárból állt, amazok pedig pipogya ficzkók voltak, csak a hátukat tartották a fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral öntözött csatatéren.