A VÉGSŐ KISÉRLET.

A mint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira ült s éjnek éjszakáján utra indult Pozsonynak.

Ott volt Heister főhadiszállása.

Ilonkának megsugta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet Ocskay László számára. A kuruczokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.

Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a fővezérhez.

Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.

Várt nagy szívdobogások közt.

Elmult egy óra, kettő, három, még sem mondták neki, hogy szabad a bemenetel. Jöttek az alatt sokan utána: mindnek várni kellett.

Ekkor ismét nyilik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépség-legyecskékkel a kifestett arczán, magas aranyozott sarku czipőiben kevélyen lépegetve, mint a páva.

Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról s átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak átöltözni.

Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.

Angyali jó szive közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta. Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe, hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:

– Óh asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.

Ozmanda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:

– Madame, ich verstehe kein Türkisch!

Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni! Németre fordítá a szavát.

– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh könyörögjön mellette a fővezér urnál.

Összetett kézzel esengett előtte.

A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:

– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy urhölgynek a szemébe mondani! Mi közöm hozzá? Ki nekem az az ur?

Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:

– Melyik az az urhölgy, a ki Ocskay László felől akar ő excellentiájával beszélni?

Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, a mit az udvaroncz készséggel tárt föl előtte.

Erre elhagyta Ilonkát vértanui türelme, megkapta Ozmonda ruháján a bouffant s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem, s azzal indulatosan kiálta fel:

– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a feleségének!

S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló udvaronczot, berontott erőszakoson a tábornagyhoz.

Heister az ablaknak háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az arcza, mint egyébkor.

Ilonka odarohant hozzá és térdre esett előtte.

– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh szabadítsa meg kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.

Heister haragos volt.

– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápitozó asszonyok, hogy megmondják, mit cselekedjem? Már megtettem, a mit kellett. Három órával ezelőtt elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekujvárra Csajághyhoz, a kurucz vezérhez, Ocskay dolgában.

Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a háládatos asszony.

Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay László érdekében?

– Igenis. Dörmögé a vezér. Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni szoktam. Megirtam Csajághy Mártonnak, hogy ha ő foglyul ejté Ocskay Lászlót nekem meg három kurucz-vezér esett a kezembe: Fodor László, brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferencz főstrázsamester.

Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó barátjai voltak. Az érsekujvári napok alatt sokszor találkozott velük. Ez a három bizony-bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.

A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.

Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy valakinek örömöt csináljon.

– No hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében ezt a három kuruczvezért nyakaztatom le.

Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.

Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.

Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából.

Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.

Most az ragadta meg az ő kezét s ezt suttogá a fülébe:

«Özvegy vagy már…»

Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?

Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz; – vagy kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.

«Hajts Érsekújvár felé!» mondá a kocsisnak.

Senki sem kisérte, senki sem tartóztatta.

Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.

Künn a piaczon a hajduság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva követelte rettentő halálát.

A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, a mivel csak országos gonosztevőket szoktak kivégezni.

Hasztalan volt már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a vérbirák előtt, mi végzetes lánczolata az eseményeknek sodorta alá ebbe a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba huzatást.

Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését a hazáért mind fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elitéltnek ellensége, el arról is, hogy birája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a vérében gázló hitszegő: – csak az jutott eszébe, hogy testvére.

Csajághy szive nem lágyult meg; de igazságot tartott.

A mérlegre tette az öccs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátyja vétkei, hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes haláltól a nemes embereket megillető pallos-halálra. Az is nagy kegyelem volt.

De meg kell neki halni!

Mikor az itélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piaczra Heister levelével a gyorsfutár.

Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.

– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No hát feleljük neki ezt: – «ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három kurucz főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogolytisztet; köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, a kik kezeink között vannak! Ez a mi válaszunk!

Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldönczöt.

S ezt határozva, kettétöré a fekete pálczát, s odadobá Ocskay László lábaihoz.

Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet irhasson.

Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint a ki sorsával leszámolt s hazamegy pihenni.

Öcscse Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.

Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öcscsének:

– Meg van még nálad az a levelem, a mit egykor azzal a szóval adtam át, hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.

– Nálam van.

– No hát bontsd fel.

– Bátyám!

– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.

A levélben ez állt:

«Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Ugy légy áldva, a hogy ezt tenni fogod.

Bátyád: László.»

Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta.

– Neki is megirtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni, végrendeletemmel együtt. Én e szegény nőnek a szivét darabokra törtem: alkosd még egyszer egészszé. Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj magamra; – Istennel akarok kibékülni.

Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még egyszer: «Légy atyja gyermekeimnek».

Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas jött vágtatva az utczán, őt keresve.

Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt bejönni a kurucztábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél tartóztatták fel.

Odakünn már verték a dobokon a gyászchamadeot. A vérpad fel volt már állítva a piacz közepén.

Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábirta a kurucz előhad semptei parancsnokát, hogy őt keresztül bocsássa a hadvonalon. Ha jókor érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az már a pallosát emeli föléje.

Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arczczal, ha nem jön-e már Érsekójvár?

Végre feltünt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsáncz.

Azon a sánczhatáron meredt föl egy magas árboczfa. S ennek a hegyén volt valami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égremeredő sötét jel.

«Mi lehet ez a sötét jel?» kérdezé magában borzadozva a kétségbeesett nő.

Mielőtt oda érkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor volt.

– Vissza! vissza! – kiáltá a lovag, a mint Ilonkát felismerte, s feltartóztatta erőszakosan a robogó lovakat.

Ilonka kiszökött a hintóból s odafutott Ocskay Sándorhoz.

– Mi az ott? Mi az ott? kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét sánczorom felett, megragadva kezeivel Sándor karját.

– Óh ne kérdezd! ne nézz oda! Fordulj vissza! rebegé Ocskay Sándor, keservesen zokogva.

A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze.

Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a feje volt, árboczhegyre tűzve.