A KÉT KERESZT.

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, a mit Shakespeare mondat Coriolannal a volscusoknak: «Egy magam dúltam köztetek a városotok falain belől!»

A mulatság után Scharody valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restelte nagyon a dolgot.

– Megbocsáss! mondá kedvetlenül Scharodynak, hogy neked ezt a kárt okoztam. Megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz! dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen felcsaptad a kocsmámnak a renomméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. Egészen a tetszésükre van az efféle tréfa. A rothe Dachel azzal kapott fel olyan nagy hirre, hogy volt egy hentesmester vendége, a ki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak még is jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi szinjáték nála nélkül történt volna meg).

– Hanem már most ne várd, míg a politzeyra czitálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtól a Registraturára s tedd le az öt forint birságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay boszus volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajjon miféle áruló járhat itt Bécsben, a ki az ő életének végzetes titkát közölte a Bänkelsängerrel? «Ohr ist hin!»

Hányan vannak, a kik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öcscse, meg Marczi.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Ő rá vesse a gyanuját?

A mint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utczán csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre csak megüti a fülét egy nóta. Ráismert a rhythmussáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. A mint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szobából, le a grádicsokon.

Mire az utczára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárs-polgárt, a kik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából s magyarázták egymásnak a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. Hanem a veres-torony kapu táján hangzott egy tilinkó, a mi azt a nótát fujta: «Repülj fecském ablakára!»

Máskor könybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a veres-torony kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hidon túl, a Wien folyam tulsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczy nótát. Hej Rákóczy, Bercsényi! Majd meg azt, hogy «Szegény magyar vér!» Ugy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fújják mindezeket a nótákat, s a kik fújják, szándékosan csalogatják maguk után. És a mellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, a ki ezeket a nótákat fújja, akkor ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg meg szaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-neki iramodik, hogy utolérje őket.

Igy kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, a hol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utcza, s sár van nagy szárazságban is. Nem is hitták még azokat utczának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (a hol az agyagba beleragad az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjától, a mivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater-utczák (csupa sár, rongy, piszok) a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. Azután a békamocsár, a minek a környékét csupa czigány meg koldus lakta, földbevájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hátha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefeküdni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, a kik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész riha-csoport körülkerítette valami sötét utczakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, a mi Bécs külerődítvényeit elválasztja a várostól. A sánczoknál felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: «Ki vagy? megállj!»

Olyan kietlen, zord helyen volt, a hol nem tudta többé tájékozni magát. Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen épen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török-ostrom maradványai, elhagyott kutak, a mikben soha sem fogja keresni senki, a kit egyszer beledobtak; a putri házak, a miknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melancholicusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sürű felhők közűl s bevilágította szomorú halottfényével a várost; a mi fehér volt, még fehérebb lett, a mi fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útba igazítják.

Talán meg is találta, a mit keresett.

Az a két magas kő volt «a két veszekedő testvérek emléke».

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium:

«Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.»

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szivét keresztül. Talán az a ferdeképű planéta súgta azt meg neki, a ki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéllyel bűbájos sugarai útján.

Hátha a három férfi közül, a ki titkát ismeri, épen a testvér az, a ki előtte fut? Ő az, a kit halálra keres.

– «Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!»

Ledült bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végig bámult a ködbe burkolt nagy városon, a minek háztömkelegéből magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő arany sassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehez a balhirmondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tudott felkelni a kőről, a mi azt a két testvért nyomtatja el, a kik egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sánczolatot éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment s megszólítá az őrvezetőt.

– Micsoda hely ez itt?

– A Währinger-Spitz.

– Eltévedtem – borosfővel; szeretnék a városba visszatalálni.

– Jőjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléeig, onnan azután egyenesen hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, a minek a helyén most a szarvas-utcza emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen benyult a városba.

– No csak ezen az úton Isten hirével.

Ocskay neki indult a sétánynak. Valamit érzett, a mit gyermekkora óta nem ismert: félelmet. Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: «megállj! térdre! imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!» mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, a mi az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utczán. Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a fehér angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.